Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-09-26 / 39. szám

vánják annak megalakulhatását és nyilatkozhat ás át, s oly viszonyok fen maradását erőszakoltatják, miket — saját meggyőződésök szerint is — a többség már nem helyesel, hanem megváltoztatandóknak tart. Uraim! hát elfeledtük volna, hogy mi nekünk protestánsoknak a többség? Csak azért téptük volna le a római pápa fejéről a csalhatatlanság nimbusát, hogy azzal mindenikünk saját fejét glóriázva körül, magát tartsa és tartassa csalhatlannak ? Mi a pápa helyére egyedül a többséget tettük, azon hatalmat, mely nagyban közvéleménynek neveztetik, s a világnak legnagyobb hatalmassága ; épen nem tartva ugyan azt sem csalhatlannak, hanem igen egy olyan legfőbb hatalomnak, melynek meghajolni és engedelmeskedni közöttünk mindenki köteles. Egy protestáns lelkiismeretileg csak arra van kötelezve, hogy meggyőződését — ha teljes biztossággal tudja is, hogy egyedül marad, vagy ha veszéllyel járna is annak kimondása— ott, ahol kell, bátran kimondja, s becsüle tes uton és eszközökkel annak többséget szerezni igyekezzék, de ha kihallgattatván, leszavaztatott s a törvényes többség döntött, teljesen nyugodt lélekkel várhatja és készítheti elő, leszavazott de szerinte üdvösebb eszméjének diadalát. Akinek a becsületes törvényes uton alakult, valódi többség általi leszavaztatás fáj, s amiatt epeszti magát, zúgolódik, gyanúsít. . . az lehet igen becsületes, derék ember, de vagy személyesen érdekli az ügy, vagy hiu s nagyon elvan kényeztetve, vagy újonc az alkotmányos pályán, tehát még csak nem is parlamentáris ember, a valódi protestáns érzülettől pedig nagy távol vagyon. Szerintem, a többség vagy átalában a közvélemény irányában kettős kötélyünk van: egyik, annak — ha törvényes alakban nyilatkozott vagy határozott— őszintén engedelmeskedni; másik annak nagyiban vagy kicsiben, minél szabadabb és tisztább alakulhatását és nyilatkozhatását nemcsak nem akadályozni vagy elfojtani, hanem teljes készséggel előmozditani. S azok kik a zsinatot akadályozzák, ez utóbbi ellen vétenek. És most, miután a legfőbb fontosságú érvekre nézve — habár röptiben is — megtettem észrevételeimet, bevégzem indokolásomat. Ha a protestantismus valódi szelleme az, hogy a nagy reformátorok 3 százados munkáira s elveire, a confessiókra, békekötésekre, törvényekre és canonokra mint perpetuo duraturakra ráfeküdjünk, azokat egy hajszálig megcsonkíttatni ne engedjük, s ha megcsonkíttattak, protestáljunk, semmi ujat, ami azokban nincs, ne kívánjunk, ha adnának önként, azt el ne fogadjuk, hanem akkor is protestáljunk; ha a protestantismus szelleme az, hogy a multak hulladékain kopározva minden uj eszmét a zsinatra utaljunk, a zsinatot pedig vég nélkül halogassuk . . . akkor igen : favete lingvis, ne zsinatoljunk. De ha a protestantismus szelleme az, hogy a legdicsőbb embert, törvényt vagy intézményt, csak addig lehet okosan használni, mig az élet el nem hagyta, s ha elhagyta, el kell temetni, s megürült helyét élővel kell pótolni; ha a protestantismus feladata nem annyira hátra — mint előre nézni és haladni, nemannyira megtartani mint teremteni . . . szóval, ha a protestantismus — mint én erősen hiszem — nem volt, hanem lesz . . . akkor ideje, hogy tennénk is már valamit! Litkei Péter. A magyar átokminta, tartalmilag igazolva. (Folytatás.) XX. Vallást teszünk róla, hogy a római tudomány közönséges, tiszta, isteni, i cl v e z i t ő, régi és igaz: az evangyéliomi pedig, melytől önként elál-1 u n k, hamis, téves, istenkáromló, átkozott, eretnek, kárhozatos, lázitó, istentelen, kigondolt és költött. Midőn tehát egészben és átalában minden magyarázataiban, a római vallás egy szin alatt jó és üdvös, ezért megátkozzuk mindazokat, kik bennünket az elfordult és istentelen eretnekségben, a kettő közül bármelyikben neveltek. Átkozottaknak nyilatkoztatjuk szüleinket, kik amaz eretnek hitben neveltek, megátkozzuk még azokat is, kik előttünk a római k a t h. h i t e t kétségbe hozták. Valamint azon kétfelekezeti papokat, kik nekünk amaz átkozott eretnek kehelyt nyújtották. Sőt magunkat is megátkozzuk s átkoztaknak nyilvánítjuk azért, hogy amaz átkozott eretnekkehe 1 y b ő 1 (melyből innunk nem illett), részesültünk. Ez átkos cikkely olvasása első tekintetre megingatja igaz eredetüsége fölötti véleményünket, mert hiszen —igy gondolkozunk-- lehetetlen, hogy azon emberek, kik keresztyéneknek nevezik magokat, sőt akik „Jézus társasága" cimet bitorolnak, ilyen cikkelyt fogalmazhattak volna. De, nem örömmel valljuk be, e cikkely tartalmát