Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-08-22 / 34. szám

gyarországban. Nálunk a lelkiismereten alapuló szabad egyházközségi élet megvan. Nem kormányi rendeletek és nem consistoriumi végzések teszik s szabályozzák vallási életünket. Nálunk a szabad egyházközségi valláselv autonomiánk minden fórumában de facto él. Ha autonómiánkba vagy a világi hatóság közegei, vagy némely papi egyének, kik a kanonoki övet, vagy a püspöki talárt, vagy a klerusi uniformist óhajtván, sértőleg belenyúlnak, gyűléseink minden lépcsőzetein mindannyi tiltakozó, óvásttevő testület, mely akár minemű uj, modern megtámadás ellen uj, modern életjelt mutat s autonómiánkat megsérteni nem engedi. Ily óvástételeink, mert hivatalos megtámadások ellen vannak irányozva, hivatalos természetűek. Ha azonban nem hivatalos uton támadnak meg bennünket, vagy olyast akarnak tőlünk, mi autonomiai életünket, protestáns jellemünket sérti? minthogy ilyenek a jelen korban a lapok utján történnek, nézetem szerint más módját a visszautasításnak és óvástételnek mint a lapok utján, itt keresnünk és használnunk nem szükséges. Különösen nem tartom szükségesnek az aláírásokat szerző módot, mert ez által a legjobb esetben közömbösségünk, a legroszabb esetben, hanyagságunk jön napfényre ilyen, minket sértő insinuatiók irányában. Részemről fumigálom a szentséges pápa, hozzánk intézett szives meghívását. És más feleletem e meghívásra nem volna, mint a milyent a Koptoknak mostani patriarchája, midőn tavaly őszkor Dr. Nerencz, az éjszak-német conzul által megkérdeztetett, megyen-e majd Rómába a conciliumra, megvető mosolylyal adott. Azt mondotta ugyanis a Koptok patriarchája : „Hagyjuk a pápát az ő büszkeségében ülni. Ő ugyan meghívott bennünket; de hogyan jelenhetnénk meg oly gyülekezetben, melyben ő mint az Összes keresztyénségnek feje merészelend az elnökiszéket elfoglalni. Mi csak egy urat ismerünk el, és ez az isten, ki a menynyekben trónol." A pápa meghívása a katholikus érdekeknek szol" gáló lapokban intéztetett hozzánk. A protestantismus szolgálatában álló lapok nem csak, de a társadalmi életet fejlesztő lapok is a szent atyát becsületesen letronfolták. Ez mindenki lelkét jó reménynyel töltheti be a jövő felett. Ez legerősebb bizonyítéka annak, hogy a katholicismus hierarchikus vágyai mint mindig ritkábban előfordulandó plánták csak herbáriumok számára valók. Azért én aláírási ivet a pápa apostoli levele elleni tiltakozásra nem kérnék, mert a protestantismusnak mi nálunk csak gyenge életjele. Más modern életjelt kell adnunk nekünk, magyarországi protestánsoknak. És ez az, hogy léptessük életbe minél előbb a nélkülözhetlen papi conferenciákat, általuk majd oly Protestantenvereint létesítendők, mely nem aclministrativ ügyeinkkel, mert ezeknek intézői rendes, fokozatos gyűléseink, hanem valláserkölcsi dolgokkal foglalkozik. Kell nekünk továbbá szorgalmas foglalkozás a tudománnyal, mely papjainkat oda emelheti, hol a németországi lelkészek állanak a tudomány tekintetében. Ha ez meglesz, akkor egyházi lapjainkban majd nyitni lehet rovatot életjeleink számára, mert akkor modern életjeleket adni csakugyan képesek leszünk. Bierbrunner Gusztáv. Ha az ember Bierbrunner ur tanúságos cikkét végig olvassa, szinte kísértetbe jő igazságot adni neki, pedig épenséggel nincs igaza. Ha Bierbrunner urat halljuk, azt kell hinnünk hogy a wormsi nyilatkozathoz történő járulás útjában van annak, hogy papjaink értekezletek tartására egyesüljenek, s az egyházi élet fejlődését ez uton is eszközöljék. Szeretném tudni, mi köze van a papi értekezletnek e nyilatkozathoz? ha megmondjuk népeinknek, íme: a pápa sokszorozott erővel hozzá akar látni, hogy az emberek, le^ ondva az ujabb kor emberiségi vívmányairól, beadják ismét derekukat a papi uralomnak s felélesszék magok közt a vérengző hitvillongásokat, és embernek emberfeletti bíráskodását oly dolgokban, amelyekben csak isten Ítélhet; —ha mondom, mind ezeket a népnek előadjuk, és szívökre támasztjuk a nagy áldást, melyet reformátoraink ama törekvésekkel szemben velünk közöltek, váljon gátoltatnak-e azáltal lelkészeink, hogy ők időről időre barátságos eszmecserére összegyülekezzenek, s egymást isten országa terjesztésében erősítsék? Ismét csak azt tapasztalom, hogy a francia közmondás „a jobb legnagyobb ellensége a jónak" oly értelemben is igaz, miszerint, a ki mindig a jobbra utal, ritkán fog valami jónak keresztülviteléhez hozzá juthatni. •> Elhiheti nekem Bierbrunner ur, hogy én is tudom, mi volna a mi viszonyaink közt legcélosabb arra nézve, hogy egyházunk vallásos tudatát, és közösségi érzetét felköltsük s ébren tartsuk. Igen jól ismerem, és kifejtettem a különbséget, mely a mi egyházi viszonyaink és a németeké között létezik: a németeknél benső élet van forma nélkül, nálunk meg forma élet nélkül. Semmi sem gátol abban, hogy egyházi életünket szabadon kifejtsük és virágoztassuk; de mit ér e szabadság, ha nem élünk vele egyébre mint épen csak arra, hogy magunknak a formát fentartsuk a nélkül, hogy annak áldásait a vallásos élet gyümölcsöztetésére felhasználnék ? Épen azért meg kell minden alkalmat ragadnunk, hogy a reformátorok által hirdetett nagy igaz-