Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-07-11 / 28. szám

melyek általán nem lényegesek. A mi pedig azon papokat illati, kik „vasárnap reggelen szalajtják fel az anyjukat a padlásra, hogy hozza le az ez évi zsinórról azt a következő prédikációt „melyet talán egy századdal ezelőtt valamelyik dédapánk másolt le legátusdiák korában" — ezt a vádat cikkiró bizonyosan tapasztalatlanságának üres padlásáról hozta le; mert az már csakugyan a hihetetlenséggel határos dolog, hogy valaki a prédikációk sorozatát zsinórra fűzve padláson tartsa, mint a paprikát szokás. A gyengédebb érzület pedig ugy hozná magával, hogy legalább a lelkészek nejeit hagyja ki a meséből és ne tulajdonitson nekik se oly nevetséges szerepkört. Azt sem értjük, mi dolga van a cikkírónak a papok magaviseletével. Majd azt rójja meg, hogy hosszú kabátot stb. viselnek, miről mindenki mindjárt rajok ismer; majd pedig azt követeli, hogy olyan legyen az ő viseletük, a melyről mindenütt és mindenkor lehessen a papra ismerni külsőleg. Azok a kifejezések pedig, melyekkel a fiatalabb nemzedékhez tartozó prot. papoknak nekimegy, hogy „szégyenlik s szeretnék eltitkolni, hogy ők papok," hogy „vétkes gyávák," hogy csak kénytelenségből viszik a hivatalt és hevernek, mert képtelenek másra, — oly természetű kifejezések, melyekért bizonyosan, mint becsületbeji sérelmekért komoly felelősségre vonatnék cikkiró, ha nem tartaná tanácsosnak csak általánosságban beszélni, de senkit meg nem nevezni. Már hogy lehet valaki oly szerelmes magába, hogy a maga felől hallott dicsérő nyilatkozatot még újság utján is kikürtölje és pláne a dicséretet mondónak szavait nagyon természeteseknek találja ! Ily Öndicsőités mellett még feltűnőbb az, hogy valaki a papolást általában s e szerint a saját papolását is szenteskedéssel azonosítja s ilyenképen az előbb szerzett dicsőséget utóbb sajátkezüleg magáról letépi. Végre az a megjegyzésünk van a cikkiró dorgáló és leckéztető modorára, hogy az egyáltalán nem illik az ö ifjúságához. Egy sokat tapasztalt, érdemekben megőszült főpapnak ajakairól is csak olyankor illetékesek az ezekhez hasonló dorgáló nyilatkozatok, ha azok bizonyos, a nevezett gyarlóságokban és hibákban leledző egyénekre vonatkoznak. Pilis, jul. 5. 1869. Sárkány Sámuel, pilisi lelkész. Dobronyovszky Károly, péteri lelkész. Láng Adolf, tápió-sz.-mártóni ev. lelkész. Margócsy József, irsai ev. lelkész. Simon Péter, bényei ev. lelkész. Kiss Endre, albeiti ev. lelkész. Kaszner P, Ede. pilisi segédlelkész. Cserven ka, jul. 1. 1869. Hiszem, hogy e cikkem meg fogja látni a napvilágot, mely egy szép példát akar elbeszélni, s nem fog a kosár fenekére vagy valamely sötét helyre jutni, mint az, mely K. A. ur cikkére egy kis ártatlan észrevételt tartalmazott. Mi canonicu visitatiokor sohasem szoktunk dicsekedni, hogy ezt meg ezt reparáltattunk, építtettünk, mint némely pap, ki már a tett előtt két évvel bejegyezteti, hogy az egyház iskolát szándékozik építeni, vagy mint egy másik, ki azzal ámitja magát s a közönséget, hogy az egyház paplaképitéshez készül, pedig dehogy készül, dehogy készül. Na, de az emberi gyenge oldalnak megbocsátható. Mivel is dicsekedhetnénk mi, kiknek vagyonuk a szegénység ?! Az egyház számadásai, — melyek el voltak hanyagolva — rendben vannak, s takarékos gazdálkodás vitetik; a 16 éves adósságnak is sikerült már felét kifizetnünk, de a másik felének kifizetésére — bár merre csavarom eszem — aranybányát, forrást, nem találok. Mondja tán valaki kivetést kell csinálni: ámde ettől ugy fáznak a presbyterek, mint a pengő krajcáros adó beszedésétől, melyet inkább a cassából kifizetnek, vagy ama nyomtatott bogenektöl, melyeket a domestica javára gyűjtés végett kapunk, de melyeknek széthordására Israelben nem akad ember. De ha ezek iránt nem lelkesül is egyházunk, saját körében munkálkodik a vallásos buzgóság, s lassan-lassan eljutunk oda, a hol ez egyháznak már rég kellene állni. Ugyanis: Az 1864-ik év julius 24-én tartottam, mint ez egyház rendes lelkésze, az első presbyterialis gyűlést, melyben több tárgy elintézése után, fölhívtam az elöljárókat önkénytes adakozást gyűjteni egy harmadik harangra, én pedig köteleztem magamat, három éven át a nevezett célra 10—10 frtot fizetni. Elvileg el lett fogadva indítványom, de megvalósítani részint a csaknem másfél évig rendes lelkész nélkül volt egyházban a farkasok által föllázitott kedélyek rohamos hullámzása, részint pedig az akkori szük évek s az eladósodott nép szegénysége miatt nem lehetett. Az eszme tehát szunnyadt: de nem aludt ki. Ez évben többen fölhívtak, miszerint az általam megpendített iigyet valahára érvényesitenők. Én örömmel engedtem e fölhívásnak, egy jegyzőkönyvet készítettem, s egy februári gyűlésben elkezdtük az aláirást következő eredménynyel: S. K. lelkész 40 frt, Geier Péter főcurátcr 50 frt, Jung Raimund algondnok 10 frt, Koch Konrád 15 frt, Wilking Fülöp 10 frt, Hemler Keresztély 10 frt, Kern Péter 5 frt, Fébel Jakab 10 frt, Braun Henrik 10 frt, Gábert János 15 frt, Heiler Henrik 5 frt, Oszter Frigyes 10 frt, Dolim Lajos 5 frt, Bauer János 10 frt, Trautmann Péter 10 frt. presbyterek; továbbá Müller Dániel 5 frt. Müller Zsigmond 3 frt. tanítók: s igy egy gyűlésben 17 egyéntől gyűlt 223 frt o. értékben. Majd Jung Raimund algondnok és Kern Péter előljáró, buzgó egyháztagok fölajánlották magokat, hogy a ref. családfőket adakozás végett saját tűzhelyeiknél fölkeresik. Örömmel járultak e szent célhoz, tudván, hogy ez az egyház tulajdona lesz; a 300 párt számláló — 40—45 pár kivételével — leginkább kézművesekből álló egyházban alig akadt 4—5 pár, mely kivonta volna magát; a többi adott tehetsége szerint 20, 10, 5, 3, 2, 1 frtokat, sőt iskolásgyermekek is bejegyezték neveiket 50— 60 krajcárjával, s ez uton három nap alatt 800 o. é-