Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-06-13 / 24. szám

Miután azon epedve várt idő már elkövetkezett, midőn az önkénykedést szigorú törvény korlátolja, kár utána sóhajtozni, s a keresztyén hit és erkölcstan legsarkalatosabb elveire hivatkozni, mert ez a római vitézekkel szemben nem ér semmit; hanem az önkénykedőt be kell perelni az esperes és püspök utján a világi törvényszék előtt, mely vele bizonyára az országos törvények értelmében fog elbánni. Mig mi beérjük azzal, hogy cikket Írjunk, a barát hátunk mögé nevet és megsérti a törvényt; de ha semmit, még a legcsekélyebbet sem nézzük el neki, mi a törvénybe ütközik, ovatosabb lesz. III. E lapok mai számában nt. U r b á n Adolf ur azon kérdést veti fel, hogy a vegyes házasságok összeesketésénél a stóla melyik fél lelkészét illeti, s azon elvnél fogva: „ubi sponsa ibi copula" ugy vélekedik, hogy a monyaszszony papját. Ezen elv igaz, hogy érvényben van mindenik egyházban a maga körén belől, s a két prot. felekezet közt is kölcsönösen ; de soha sem volt érvényben a kath. és prot. ogyház között, hanem az 1843

/4

II[. t. e. keletkezéséig a kath. papé volt a stóla mindig, mert csak ő eskethette össze a vegyes házasokat; azóta pedig mindkét fél lelkésze egyaránt jogosítva van az esketésre, s igy intézkedik az uj törvény 11. §-a is; de sem az 1843

,4

-iki sem az 1868-iki törvény nem szól a stóláról. Már ezen hallgatásból természetesebben következik az, hogy a stóla azon lelkészé, ki az esketési munkát végzi, mint egy sajátságos egyházjogi elv, mely csak akkor természetes, ha positiv törvényben különösen formuláztatik. De a törvény azon intézkedéséből is, moly szerint az esketésre bármelyik fél papja fel van jogosítva, az következik, hogy a stóla az eskető papé; mert a hol azon intézkedés tétetett, hogyejavadalmat a menyasszony papja vegye, ott az esketési jog világosan fen tartatott a menyasszony papjának, nincs rá feljogosítva a vőlegényé is, hanem csak ha a jogosított lelkész elbocsátó levelet ád, melyet pedig csak a stóla lefizetése után köteles kiállitni. Az uj interconfessionalis törvény nem köti az elbocsátó levél kiállítását ezen feltételhez, s még a tanukat is felhatalmazza kiadására, a mit nem tett volna, ha az „ubi sponsa ibi copula" elvét kívánta volna alkalmazni a stolára nézve. De intentioja épen ellenkező volt, bármelyik fél lelkészét feljogosította az esketésre, s midőn igy a kérdés azon ágára nézve, melyre határozatot hozott, a nevezett egyházjogi elvvel ellenkezőleg intézkedett, világos, hogy a kérdés másik ágára nézve is ellenkező célzata volt. A stóla tehát az esketést végző papé. Kovács Albert. A tiszáiiinneiii ev. ref. egyházkerület közgyűlése. Megtartatott Miskolcon folyó év május hó, 20, 21, 22-ik napjain főtiszt. Kun Bertalan superintendens, és nagy mélt. idősb báró Vay Miklós főgondnok urak kettős elnöklete alatt, Közérdekű fontosabb tárgyai közül kővetkezők emelhetők ki: A vallás és közoktatási minisztériumnak két intézvénye volt különösen élénk figyelem és vita tárgya. Ezek egyike: a magyar és erdélyországi helv. hitű egyetemes egyházak részére az 1867

/8

-iki hongyülés által jelen évre megalapított országos segély kiosztását tárgyazza. — Mely szerint az illető minisztérium a 65000 frtnyi államsegély felosztásában a lelkek számát véve föl felosztási aránykulcsul, e szerint egyházherületünk 7000 frt jutalékban részesül. — Egyházkerületünk bár némi megnyugvást érez is azon intézvény létrejövotele fölött, melynek következtében a magyar és erdélyországi ref. hitfelekezet által rámutatott jogalapon egyházunk autonómiájának megsértése nélkül, megindulni látja, a körülmények miatt oly sokáig mellőzött nemes munkát, az 1848. évi országgyűlése XX-ik t. c. 3-ik §-ának megvalósítása érdekébon; s bár mind a mellett is, hogy a 65000 frtnyi államsegély, melyet az 1869-ik évre kötelező magyar pénzügyi törvény, a ref. hitfelekezet számára biztosit, — messze távol maradt is azon összegtől, melyre hai'madfél millió hivöt számláló hitközség, a méltányosság, viszonosság és megszentesitett törvény alapján számot tarthatott, de az igazság, és jogban vetett hit reményünket költi fel, hogy az idézett törvényben foglalt nagyszerű nemzeti elhatározás, autonómiánk megtámadása nélkül időről időre teljesebb alakot öltend magára. Nem lehet azonban mégis komoly megütközésünket eltitkolnunk, az országos egyházi segély azon fölosztási aránya fölött, melyet a vallás és közoktatási minisztérium, a ref. egyházkerületek között ezen intézvényében létesített, s létesítette ezt anélkül, hogy tudomást szerzett volna az egyházkerületek suporintendenseitől azon arányszámokról, melyek alapján lehetett volna eszközölhető az országos egyházi segély felosztása azon arányban, melyben a.magyarországi ref. e.korületek évtizedek óta osztozni szoknak egyetemes egyházi szükségleteik fedezésében. — Az egyházi szükségletek pedig bizonyos, hogy inkább az egyházak számától tételeztetnek föl, mint a lelkek számától. — Miután a népesebb egyházak, a lélekszám nagysága miatt inkább képesek egyházi szükségleteik kielégítésére mint a kevés népszámu egyházak. — Óhajtását fejezé ki azért egyházkerületünk, hogy az országos segély felosztása tárgyában, az egyházkerületek superintendensei, időnként kérdeztetnének meg, s a régi szokáson és közmegegyezésen alapuló arányszámok szerint uj felosztás eszközöltetnék. — De óhajtaná még azt is, hogy az országgyűlés által, egyenesen, s általánosan egyházi célokra, — azok értelmezésébe bocsátkozás nélkül — megszavazott országos egyházi segély felosztása, s szükségleteink, és céljaink megítélése, egyenesen reánk magunkra bízatnék, — mint kik legjobban tudjuk egyházunk érdekeit és sürgős kielégítést igénylő szükségeit. — A másik miniszteri intézvény szerint, a népiskolai tanítók sorsának, némi biztosítása tekintetéből 20,000 frt a jelenleg fenálló népoktatási nyugdijalapok segélyezésére lévén fordítandó, kimondatik, hogy miután az országos segélyben, egyedül