Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-04-11 / 15. szám

tényező: a helyi környülállások. E környülállásokat gyakran majdnem lehetetlen hirlapilag kifejteni, s igy hirlapi megtámadásra, ha az cselekedetemre vonatkozik, még teljes igazságomban sem felelhetek mindig kielégitőn. Ily helyzetben azt jogosan megvárhatom, hogy világosan tudjam, ki hajit reám követ. Ezt magát aztán meggyőzhetem cselekedetem helyességéről, s ha becsületes emberrel van dolgom, ő vádjának visszavonásával fog igazolni engem a közönség ^előtt. Ha meg nem győzhetem, azaz ha helytelenül cselekedtem, akkor méltán kiált ellenem a sajtó utján kikürtölt vád, — de még akkor is szükséges, hogy a közönség tudja azt, hogy kinek neve áll jót ama vád mellett. Amint mondám, meggyőződésem szerint ez a sajtó morálja. Ha ezt szem előtt nem tartjuk, ugy a gonosz épen azért, mert az ő szeme gonosz, gyanúsítja és rágalmazza gyakran a jót, a névtelenség leple alatt denunciálván öt a közönség előtt. A sajtó ezáltal a velencei tizek tanácsának rémletes. székévé válik, hol a lapok oroszlán torkába a gyáva kémkedők csupa személyes ellenszenvből fogják szórni a vádakat. Nem segit itt a sajtótörvény, mert bár ki is beszennyeztethetik erkölcsileg ugy, hogy azért a névtelen sorokkal a sértés a sajtóbiróság előtt sohasem lesz kimutatható. Sem keresztyéni, sem magyar jellemünkhöz nem illik az ily gyáva, névtelen gyanusitás, sötétbeni puskázás. A ki A-t gonosznak tartja, mondja ki hogy ő, B az;

a ki A-t a közönség előtt vádolja. Éz a becsületes emberhez méltó eljárás, — s igy lesz a szabad sajtó mendemondák terjesztője helyett valódi hivatásának megfelelőleg morum censor. Ha pedig valaki nevét vádja alá nem merészli irni: ugy tudni fogja a közönség, hogy valamely gyáva s jellemtelen denuncianssal van dolga, a ki embertársa legszentebb kincsét, becsületét saját szennyes kezeinek illetésével akarja beszennyezni. Ily sajtó morál, ily nyilvánosság mellett sok mást elhallgatva, nem esik meg az, hogy Vágó István korteskedéssel vádoltassék holott ártatlan. Nem esik meg az, hogy a b.-somogyi levelező ellen, a pesti szerkesztő megjegyzésének kelljen, a b.-somogyi tractus elnökeit pártfogás alávenni. Hogy e nyilt levél folytán mi a kérelmem nt. uramhoz ? az az eddigiekből világosan érthető. De azért befejezésül magam is formulázom azt: Legyen szives nt. uram becses lapjában a többi hírlapok számára is ama nemes példát megadni, hogy a ki ebben általános érdekű tárgyakról ir, az nem személyes ambitioból, vagy nevének forgalomba hozásáért, hanem tisztán jó akaratból s az eszmék tisztázásának céljából teszi azt. Más oldalról a ki cselekedetet és eljárást vádol, az nem gyáván, orozva és névtelenül teszi azt, hanem közlésének igazságáért nyiltan és Őszintén, saját nevével és igy saját becsületével áll jót. GYÁSZHIREK. A katonai végvidékről. Ambrózy mátyás, a németbánáti határezredben fekvő Antalfalva evang. lelkésze s a bánáti egyházmegye kiérdemült esperese és az evang. lelkészi kar egyik tiszteletre méltó aggastyánja, hosszas és kínos szenvedés után f. é. március 12-én jobb létre szenderült. Hült tetemei nevezett hó 14-én nagyszámú sokaság kiséretében, kik között a franzfeldi, nagybecskereki és lajosfalvi egyházak tagjai közül is számosan voltak jelen, tétettek örök nyugalomra. Gyászbeszédet a templomban szláv nyelven K r a m á r Péter lajosfalvi lelkész és kiérdemült alesperes, német nyelven F r i n t János franzfeldi lelkész és bánáti főesperes mondottak, búcsúztatót pedig ugyancsak szláv nyelven, vonatkozással a megboldogult pályafutására és érdemeihez méltó módon, Belicska Pál lajosfalvi tanitó tartott fölötte. Az éneket megható ügyes játékkal az orgonán Z 1 i n s k y antalfalvi szláv és F r i n t Ferdinánd franzfeldi német iskolák tanitói fölváltva vezették. — Krajnár Péter Cselek. 20. 25 — 31. meritve nagy lelkesültséggel szónokolt arról, hogy a búcsúzó lelkésznek saját egyháza a legjobb bizonysága, miszerint az elvállalt munkát Isten dicsőségére és saját egyházának javára végezte s a búcsúzó lelkész buzditja egyaBaamaSBOBB&n egyház, a család, a társaság, szive mélyéből sóhajtja S Ó F A L V I MIKLÓS MIKLÓS nincs többé! Anagyenyedi ev. ref. egyházmegye buzgó főjegyzőjét; az ó-tor dai egyház harminchárom éves hív pásztorát; Domiánszegi Dómján Eszter a harminc éves szerető férjet; Gizella, Ida, ennek férje: Várady Károly s kiskorú gyermekök : Aurél és Hermina a felejthetlen édes atyát, apóst és nagyatyát; Polixéna, Zöld Lajosné és Debora, ev. ref. esperes Szakács István neje, a páratlan testvért siratják a 61 évet élt igaz emberben, ki e hó 28-án d. u. 1 órákor, majdnem másfél évi szenvedés után, tüdő-szélhüdés folytán lépett ki, az Ur egyetlen hívó szavára, az élők sorából. Minél nagyobb a kincs, melyet az Isten kegyelméből e földön nyerénk, s minél hosszasabban és zavartalanabbul bírtuk azt : annál szorosabbra s annál édesebbé fűződik az a kapocs, mely bennünket ahoz csatol. A jaj tehát, mely a keservesek szivéből fölszakad, midőn a megszentelt kör ékessége, a gyürü gyémántköve kihullt foglalványából: a reményvesztettség, a kétségbeesés égető jaj szava ! A ki ösmerte a megboldogult önzetlen áldozatkészségét, fáradhatlan erélyét, kiapadhatlan szeretetét, s örök-mosolygó víg kedélyét, melvlyel mintegy béragyogta ama kört, melynek ö vala központja : érteni s osztani fogja a gyászt, mely e koporsót környezi. De e koporsó a vigaszt is magában rejti. Az elomlott por, mely benne gyűjtetett föl az örökkévalóság számára: még alig pár órával halála előtt az Urnák igéit hirdeté! ,,E n élek s ti is éltek" hangoztatá az elnémult ajak, a halhatatlanság szavait, a halhatatlanság ünnepén, az örök élet jelvényeit osztogatván szerető, szeretett híveinek ! Az, ki igy élt s igy halt meg: nem örökre búcsúzik tőlünk, s e hó 31-én d. u. 3 órakor a tordai ev. ref. nagy-papi lakból, a szokásos gyászszertartás után csak földi részeit fogjuk az ó-tordai temetőkertbe kikísérni, mert lelke él s emléke áldva lesz közöttünk!! T o r d á n, 1869 március 30-án,