Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-04-11 / 15. szám

állítom én is, a mikor a „restauratio" orvoslást nyújthat, s vannak helyek, hol már is nyújthat, a kormányzási betegségek ellen; de nálunk most még kora volna a Bethesdát felzavarni, s mélyibe a közgyógyulás reményének szempontjából egyikünk vagy másikunkat Curtius gyanánt beletaszigálni. Várjuk, mig megjelenik az angyal, a népnevelés által előidézendő jobb kor szelleme, mely az álló tavat felzavarja, s mindnyájunknak gyógyulását eszközlendi, mert mindnyájan betegek vagyunk. Restaurálgassuk addig magát a társadalmat, s a társadalomban saját édes minmagunkat, erkölcsünket, anyagi sorsunkat, helyzetünket. Ha körültekintünk egyházi társas életünk határain belül is, nem kell-e észrevennünk, mikép már-már csaknem a társulati felbomlás szélére jutottunk ? Gyűlésezünk, szabályokat alkotunk, reformterveket épitünk, Ítéleteket, határozatokat hozunk: s mind erre azt mondja a nép, s azt mondják a néppel sokan: ott lehet a papiroson, mi ránk nem tartozik. A nép látván, hogy magunkis csak annyit és akkor tartunk meg a törvényekből, a mennyi és a mikor tetszik: példánkat e részben híven követni eltanulta. Valóságos satyrája ez állapot a társas létnek. Törvény helyett önkény ütötte fel legtöbb egyházainkban trónusát. A gyűlés, consistorium, lelkész tekintélye, méltósága csaknem minden súlyát, hatását, jelentőségét elvesztette. Fenállásunk egyedüli alapja innen onnan már csak az alacsony behizelgés. A kormány gyönge, mert nem támogatjuk, s egyenkint mindnyájan gyöngék vagyunk, mert nem adhat erőt a kormány. Az engedelmeskedő fél parancsoló féllé emelte magát közös torzsalkodásunkból folyó közgyöngeségünk felett. Engedelmeskednünk kell, mert nem tudunk parancsolni: az apai szerepet a fiu ragadta kezéhez a családban: ezért felfordulva megy minden. Nem mi kormányozzuk a népet, hanem kormányoztatunk a nép által: mi vagyunk a nyáj, mely vezettetik. Igy haladunk nyomról nyomra, lépésről lépésre a vészörvénye felé, melynek szélére a ki jutott, nem hogy megragadná az előtte rohanót, de sőt beletaszítja, hogy aztán maga is utána hulljon. A nép nem látván tőlünk bizonyos megállapodást valami határozott elvhez, hűséget a magunk által hozott törvényekhez, kitartást azoknak végrehajtásához : függetlenítette magát befolyásunk alól. Hol van olyan község, melynek tagjainak egy része már mind annyi autokratákból alakult kamarillát ne képezne? Ily viszonyok közt az egyházi személyek legtöbbje, mig az országos elszegényedés közáradata ellen csak saját magára gondol, behunyt szemmel nézve társai és a közjóiét romlását; a törvények s társulati rend védpaizsa helyett a nepotizmus meleg szárnyai alatt keresi önfentartási biztositékát, melyhez kapaszkodva az önzés s magánérdek csábító Delilájaként cirógatja s nyirbálja Sámson haját, az az csorbítja a közérdek, a társulati közjóiét erejét: egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy rajtunk ütöttek a filiszteusok. A ki saját érdekét keresi; legbiztosabban ugy juthatna céljához, ha e mellett a társulati közrend s igazság védpaizsa alatt a közérdeket védené s gyámolitná; mert a társulati közjólét bőségszarujában mindegyikünk megtalálná saját törvényes illetőségét; de ha ez elvtől eltávoztunk, tág mezőt nyitottunk mindenféle szenvedélyek és kívánságoknak, egy oly szakadatlan harcra, mely elkietleniti a közjóiét virágzó paradicsomát, igazolására Cicero ezen szavainak : „Cupiditates sunt insatiabiles, quae non modo singulos homines,sed totam labefactantrempublicam." Én szivem mélyéből igy fohászkodom már is: „maradj velti.nk uram, mert immár beestvéledett!" Egy közlelkész. KÜLFÖLDI EGYHÁZ; és ISKOLA. * A ritualismus Angliában. A „Zeitstimmen" irja: Figyelemre méltó, hogy Cullen bibornok nyiltan az egyház és állam különválasztásáról és minden egyház és sekta jogegyenlőségéről beszél; mert ezek soha nem voltak a római curia tanai. Ez is egy az idő jelei közül, s a ritualisták is nyilván ezen irány felé hajlanak. Bizonyos Mackonochie urat, a londoni st. Albán templom papját a titkos tanács elitélte, mivel az úrvacsora osztásnál, katholizáló szertartásokat hozott be; de büntetése csak komoly figyelmeztetésből állott, hogy tartsa magát az „English book of common prayer" szabályaihoz. De ezen szelid Ítélet ellen M. ur dühösen fellázadt, tagadja a tanács illetőségét, s az állam és egyház összeköttetését „az anya és fia közötti vérfertőztetésnek" nevezi. Talán szerencse, hogy a ritualisták vezetői oly erőszakosan és nevetségesen viselik magokat; mert ezzel csak kimutatják mily veszélyes az ilyen papi bigotteria és kicsapongás. A legrosszabb amit az angol egyházról mondani lehet az, hogy hatáskörén belől igen szabad mozgást enged nekik. A ritualista párt és azon töredék, mely hierarehicus okokból sürgeti az állam és egyház különválasztását, nagyon zajos, de kicsiny. Állása sem a jog és okosság előtt nem tartható, sem nem becsületes. Ok kanonikus engedelmességet esküdtek s dacolnak püspökeikkel. Protestáns lelkészeknek nevezik magokat, de gyalázzák a protestantismust, s kigúnyolják egyházuk törvényeit. A kath. hagyományokat a ker. hit alapjának proclamalják, s mégsem elég következtesek és becsületesek arra, hogy a római egyházba átlépjenek. Az angol nép semmit sem óhajt inkább, minthogy a ritualisták végül ezen következetességre magokat megembereljék, midőn ki fogna tűnni, hogy valóban csak jelentéktelen töredékről van szö, s csak kevés világi követné a tarka ruhákat és tömjén füstölőket a római táborba- A püspökök ellene vannak a ritualismusnak, egyedül a salisburyi |püspök hajlandó iránta némileg, de amint irják ez is haldoklik, s alkalmasint Gladstone miniszter az ő helyét fogja legelőször betölteni, amint vélik ifjúkori kedves barátja Dr. Kerr Hamilton által. * K o n i n. Amint a „Pos, Ztg." levelezője értesül, a lelkészek ezentúl negyedévenként előre fogják megkapni a textusokat, s a kerületi hatóságok megvannak bizva,