Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-04-11 / 15. szám

karolni az egész népéletet, s működésének minden nyilvánulatába életet és meleget lehelni. b) Mi az alakot illeti, mint fentebb is emiitettem legcélszerűbbnek a történelmi, elbeszélő' alakot tartom. A nép legtöbb fogékonysággal bir ez iránt. E modorban élő lényeket és nem elvont eszméket állitunk az olvasó szeme elébe. Az okoskodás, elmélkedésnek az alakulás, fejlődés burkát kell magára ölteni, hogy a nép életébe behasson. Az ily müvekben a nemzetiségek egymáshozi viszonyát is lehetne érinteni s az ellentétek kiegyenlítésére üdvösön hatni. Az irodalom ez ágának életreébredése égető kérdés. Meggyőződésem szerint az általános népnevelést semmi sem képes nagyobb mérvben előmozditni, táplálni, tovább fejteni mint ez. Az irás, olvasás nem cél, hanem eszköz. Már kérdem, mi haszna lesz a népnek, ha olvasni megtanul, de nem lesz mit olvasson, miből hasznos ösmereteket merítsen?" Ki a népet olvasni tanítja, gondoskodnia kell arról is, hogy a népnek legyen mit olvasson. Célszerű lenne tehát, ha a kormány jutalmakat tűzne ki oly könyvekre, melyek a népet a fentebb ecsetelt cél elérésére segitni alkalmasok lennének. Célszerű volna továbbá gondoskodni, hogy az ily művek az ország területén élő minden nyelvre lefordíttassanak s lehető olcsó áron, mentül szélesebb körben áruitassanak. Azt hiszem, hogy ez a legolcsóbb és mégis a leghathatósabb eszköz volna a kormány nemes céljai kivitelére. Ily irodalmi művek birtokában tudatára jőne a nép maga is a mívelődés üdt-ös befolyásának s a tanügyi reformok átvitele a nép kedvező hangulata és erélyes támogatásában találná fel leghatalmasabb támaszát. Mig ellenben a nép jóakaratú csatlakozása nélkül óriási akadályok állnak a kivitel útjában. E művek továbbá bevezetnék a népet az olvasásba, a nagy tömeget olvasóközönséggé emelnék s igy biztosítanák a népirodalom további fejlődését, mi felszámithatlan üdvös eredményeket vonna maga után szükségesképen. Az irodalom ez ága becses kutforás lenne a néptanítók számára is. Néptanítóink közül kevesen vannak a fejlettség azon fokára emelkedve, hogy önállólag helyes irányban tudják vezetni a községi életet. E téren mozgó jeles művekből azonban ösmereteiket gazdagitva, eszméiket tisztázva, sok oly intézkedéseket hozhatnának életbe, melyek máskülönben vagy egészen elmaradtak volna, vagy csak félszegen és hiányosan láttak volna napvilágot. Dósa Dénes. Kiéi az egyház és annak hívei? Kié volna másé, mint azé, a ki azt alapította, és azé, ki annak alapitóját az idő teljességében e világra elbocsátotta ? : mondja a tisztelt olvasó. De honnan van tehát az mégis, hogy nemcsak szóval, hanem irodalmilag is — szándékosan-e vagy akaratlanul—ily kifejezéseket használnak lelkészeink: „az én egyházam," „az én híveim" stb? Holott ez nem egyéb, mint az evangeliom szellemével s magának a Krisztusnak nyilatkozatával (Mát. 16, 18. és Ján. 17. r.) homlokegyenest ellenkező beszéd. Ki szándékosan használja, nem ismeri vagy nem veszi kellő figyelembe az evangeliom szellemét ; ki elvétve használja : nagy fogalomzavarban lehet. E téves szólásmódokkal igenis élnek a róm. kath. lelkészek, s ha ezek használhatják: a mieink is jogositvák-e arra ? Épen nem! A róm. kath. lelkészek saját egyházuk felfogása s értelme szerint élhetnek ilyenekkel, mennyiben szerintök az egyházat a papirend alkotja sajátlag, tehát az egyház papokból áll, az egyház a papoké, azon egyház értelmét valló világiak pedig az ő általok képzett egyháznak, tehát a papoknak hívei. S vájjon eféle kifejezések átplántálására mit mondanának a tisztes „Articuli majores," melyeknek 59. cikke még a két egyház közti érintkezést is tiltja; „mert — ugy mond — Krisztus sz. közönséges egyháza és a gonosztevők ekklézsiája együvé nem olvadhat soha!" Reformált hitünk szempotjából'véve a dolgot : az ilyen téves szólásmódok határozottan elvetendők. Mert az egyház azok öszvesége, kik a Jézus Krisztusban, mint Megváltóban hisznek, mely meghatározást igazolja: Csel. 2, 47., hol ezt olvassuk: „az Ur pedig minden napon szaporította a gyülekezetet azokból, kik idvezülendők valának." Hogy ezen egyház már a Jézus Iviisztusé (Mát. 16, 18.), ki annak feje (Eféz. 5, 23; Eféz. 1, 22.); vagy az istenneli egysége alapján az istené: megtetszik Csel. 20, 28-ből, hol ez áll: „viseljetek gondot azért magatokról, és az egész nyájról, melyben a sz. Lélek titeket vigyázókká tett az isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével keresett." És ezen egyházat senkinek birtokába nem helyezte, senkinek át nem adta, hanem megtartotta magának (Mát. 28, 20); és bár olvassuk 1 Kor. 12, 28-ban, hogy „rendelt az isten az anyaszentegyházban először apostolokat, azután prófétákat, harmadszor doktorokat; azután rendelt hatalmasságokat, azután gyógyításnak ajándékit, szegényeknek segélőit, község igazgatóit, nyelveknek különböző nemeit," szinte Eféz. 4, 11-ben hasonlókat; de azt csakugyan nem olvassuk sehol, hogy rendelt az Isten urakat, tulajdonosokat stb. az egyházban, sem azt, hogy amazok közül valakit annak urává, birtokosává tett volna.