Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-03-14 / 11. szám

gyónás, a papoknak való engedelmeskedés. Ezeket fejezik ki legnagyobb számjegyek, mindenesetre nagyobbak mint a lopást. Lapunk 8. számának „Különfélék" rovata a „Magyar Államiból az excoinmunicált Stromeyerre vonatkozólag eme szavakat idézi: „gazember, ki különben igen derék ember lehet, nagy hazafi, tiszteletreméltó családatya, ele más tekintetben néhány fokkal alább áll attól, a ki ezüst kanalakat lop." Ha tehát lehetséges az, hogy a nagy hazafi, tiszteletre méltó családapa és a clerus iránti kötelességek kivételével minden tekintetben kifogástalan ember is gazember legyen, természetesen az is lehetséges, hogy valaki ama szent kötelességek kivételével minden más tekintetben kifogás alá essék; de ezen minus jegyű számok együtt véve sem adnak oly nagy összeget, mint a fenebb emiitett plus jegyű szent erények. És ha ez lehetséges a nagy dolgokban, mennyivel inkább az a kisebbekben, pl. a vesztegető és aljas családi életű ember lehet jó hazafi. Ily felületes erkölcstani elvek befolyása mellett alakultak társadalmi viszonyaink. Egész gondolkozásmódunk olyan, hogy a dobra ütött fényes erényeket, zajos működést becsüljük, s a csöndes eső termékenyítő ereje iránt nincs kellő fogékonyságunk. A leirt gondolatok és tények önkénytelenül eszembe jutottak a közelebbi tiz nap folytán, mely alatt a hivatalos lap az igazságügyi miniszternek az országos fegyintézetekre vonatkozó rendeleteit közölte. Régóta nem hatott rám valamely intézkedés kedvezőbben, mint a kérdésben forgó, melyet valódi humánus szellem, józan erkölcsi és jogi elvek lengenek át, s mindaz feltalálható benne, amit valaha a börtönügyben sikerrel alkalmaztak. — A mi börtönrendszerünk védelmére talán senki sem fog szót emelni, ezt pártszinezet nélkül elitéli minden mivelt ember. Nagy szobákban együvé zárva élnek tizen — húszan, kezdő és kiképzett gonosztévők, kik az előbbieknek oly bölcs professorai, hogy azok sokkal romlottabb lélekkel hagyják el a börtönt, mint oda beléptek, s a tény végrehajtására és a bírák félrevezetésére is alapos ismereteket szereztek. Arra, hogy a fegyház sajátlag javitó intézet, legfennebb egy-egy jámbor, philantrop tudós gondolt; de a hivatalos nézet az volt, hogy a büntetés az állam bosszúállása törvényei megsértéseért, s ezen nézettel megegyezőleg voltak berendezve börtöneink. Még ezelőtt hat évvel, midőn gyakran megfordultam egy országos fegyintézet székhelyén, s az intézeti tisztekkel ismeretségben lévén, egész eljárásokat is megismerhettem, láttam, hogy a fegyencek oly embertelen bánásban részesültek, minőnek még a legmegvetettebb állat sincs kitéve. A botoztatás ritka napról maradt el, a fegyőrök folyvást ütlegekkel capacitalták a szerencsétleneket, kiknek sáppadt arcán nagyon meglátszott a haszonbérlő rosz kosztja. Egy alkalommal a főfelügyelő többek szökési szándékának jött nyomára, s a helyett, hogy a fegyenceket tervök felfedeztetéséről értesítette s néhány napi böjttel vagy magán fogsággal büntette volna, inkább valamennyi szövetkezőt együtt küldötte vízért a közel eső folyócskára gyenge fedezet alatt Ezek épen alkalmasnak látván az időt, futásnak eredtek; de egyszerre minden oldalról elrejtett fegyőrökre bukkantak, kik vad indiánok módjára szúrták és vagdalták a védteleneket, s még akkor sem hagytak fel véres munkájokkal, midőn már valamenynyit a fegyház udvarára beterelték, s némelyik már halálos sebektől borítva feküdt a földön. — Állandó fegyházi lelkész, legalább protestáns lelkész sehol alkalmazva nem volt, s általában senki nem gondolt arra, hogy az eltévelyedettekbol jövőre az államnak hasznos polgárokat képezzen. Ennek aztán természetes következése lett az, hogy lopás, rablás miatt elitéltek rendesen visszaestek kiszabadulások után előbbi bűneikbe, s a börtönben vagy az akasztófán végezték nyomorult életűket. Nevelte a szerencsétlenséget még az, hogy a kiszabaduldt bűnöst senki sem tartotta, s valóban az adott körülmények közt nem is tarthatta a börtönben megjavított, hanem inkább megrontott embernek. Mindenki eltaszította magától, s akit szívélyes bánással még emberré lehetett volna tenni, a szívtelenség a társadalom ellen való boszszuállásra ingerelte. Elvártuk, hogy azon derék férfi, ki a nép közül emelkedett fényes tehetségei által a miniszteri székre, ismerve a nép nyomorát, gyökeresen fog segitni mindazon, a mi az ö működési körébe esik. Nem is csalódtunk benne, mert mindjárt hivataloskodása kezdetén több száz fogolynak eszközölte ki az uralkodó kegyelmét, —most pe-