Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-02-09 / 6. szám

hogy azon praedicatum elé, melyet az egyház Krisztus titán tesz, mi subjectumul nem egyént, hanem eszmét teszünk, ez eszme azonban reális, nem mint Kanté. Az ember a két természet egyesülése, az emberré lett isten, a végességben nyilvánuló végetlen, a végetlenségére emlékező véges szellem; gyermeke a látható anyának és láthatlan apának, a szellemnek és természetnek; ő a csudatevő, amennyiben az emberiség fejlődése folytán a szellem a természetet mindinkább hatalmába keriti, s működése engedelmeskedő anyagjává teszi; ő a bűntelen, amennyiben fejlődése menete feddhetlen, a szeny csak az egyénre tapad, de a nemhen s ennek történetében meg van szüntetve; ő a meghaló, feltámadó s merni}bemenő, mennyiben természeti áliapotjából mindig magasb szellemi életre emelkedik. Az ember ezen Krisztusba, vagyis ennek halálába s feltámadásába vetett hit által igazul meg isten előtt, azaz az emberiség eszméjének önmagában életre ébresztése által — lesz azzá, mivé lennie kell." Mit tett tehát Strauss ? Mi az mit szép, de kissé hégelies nyelvén kifejezni akar? Gondolom egyszerű magyar eszünk szerint ilyen forma : Hogy milyen volt a Krisztus valósággal a mint 18. század előtt élt, működött, tanított, azt nem tudjuk, adataink róla csak mondákat foglalnak magokban, szóval: a históriai Krisztus nincs! De nem is kell! — gondolja Strauss, — mert miként amaz első keresztyénekben, ugy mi bennünk is élnek eszmék, p. az embernek, mint genusnak eszméje, az ember rendeltetésének — újra mint genusénak — eszméje. Ily eszme például, hogy „a szellem képes és hivatva van a természet erői felett uralkodni;" úgyde az eszmefény hideg fény, kivált vallásos ember előtt, s főleg nem-Hegeli philosophus előtt, — ezért azon eszmét, mely az egyes egyénben ugyan soha a maga teljében nem jelenkezik, meg nem valósul, de igen az egészben mint genusban, azaz a genus különböző példányaiban ezer meg ezer különbözőségekben, melyek aztán egymást kölcsönösen kiegészítik: ezen eszmét elvonva a genustól, képzeljük mint concretet, mint olyat t. i. mely valóban a maga teljében jelent meg egy egyénben, s felvesszük, hogy ez az egyén épen Jézus volt, nem ugyan a történeti, hanem egy ideális Krisztus, s mig a keresztyén embernek nem sok baja van a történeti Krisztussal, addig amaz idealisba teljes hitét vetheti. S aztán vájjon mit nyerünk ez által ? Az orthodoxia egy Krisztus-képbe mechanice két factort, emberit és istenit elegyített össze, melyek minthogy szerinte sohasem egyesülhetnek teljesen, tehát a Krisztusban sem voltak összevegyülve, hanem két lényeget, véges embert és végetlen istent alkottak, —se fogalmat mint megfoghatatlan titkot, mindenféleképen körülírva, praescribálta mint hit tárgyát. S Strauss ? O az egy megfoghatlanból kettőt csinált, egyet olyat, milyen valósággal történetileg lehetett, (de melyről ő csak azt mutatá ki, hogy milyen nem volt,) s kivel mint ilyennel semmi közünk; másikat pedig, melyet az orthodoxia mintájára Hegel philosophiája szerint componált, s melyet ő is hittárgyául állított. A história nem igazolja e két kép közül egyiket sem, az ember vallásos tudata s a keresztyén érzés pedig ép oly kevéssé békül ki az egyikkel, mint a másikkal, s a vallásos fejlődés táplálékául Straussé még kevésbé szolgálhat mint az orthodoxiáé. Egyik mint másik megfosztja a vallásos kebelt azon Jézustól, ki csak ugy, mint ki e földön valósággal élt és működött, lehet előtte a Krisztus, ki eljövendő vala, kiben a vallásos és erkölcsi élet legmagasb kinyomatát találjuk fel, mint istenbeni hitünk valódiságának, az emberről s az ember rendeltetéséről való fogalmunk helyességének s az örök élet iránt alkotott reménységünknek biztos zálogát. Mindezen biztosíték elvész, s következőleg üres és tartalom nélkülivé válik e biztosítékra támaszkodó hitünk és prédikálásunk is, ha a Krisztus, kiben hitünk szerint az emberiség vallásos eszményképe igazán megvalósult, csak az emberi phantasia szüleményévé foszlik szét. De, hogy ez nem igy van, azt nemcsak saját vallásos érzelmünk súgja, hanem erre vezet komoly vizsgálat után a történelem, a tudomány is, mely — miért vonakodnánk kimondani ? — jogosan fosztá meg ugyan a történeti Krisztusképet némely az emberi phantasia és csodavágy által rá rakott sugártól, de épen ekkor s ezáltal a valódi Jézust mutatja fel, ki bár ember a szó legteljesb értelmében, mégis a vallásos élet terén egészen egyedüli, igen, a legmagasb helyet foglalja el; Jézust, kinek élte az egész emberiség élte kell hogy legyen, ha ez hivatásának megfelelni akar; Jézust, kit buzgósággal, jó lelkiismerettel teljes meggyőződésünk szerint prédikálhatunk s kell hogy prédikáljunk mint a bűnösök megváltóját, az élet kenyerét; mint Isten erejét az üdvösségre 1 Hogy Strauss eljárása, teljes következetességében mire vezet, látható B r u n o Bauerben, ki utoljára azt is kétségbe vonta, ha élt-e valaha egy Jézus nevü ember ?, vagy pedig egészen az egyéni képzelem, — a hazugok atyja Márk phantásiája. — szüleménye?! Igy végződött a skepticismus nihilismuson. Strauss könyvének azonban rendkívül nagy befolyása volt a theologiai irodalom s vallástani képzetek fejlődésére, mert egyfelől hű képét mutatá fel a rationalismus, supranaturalismus s az ezeket közvetítő irányok félszegségének annyira, hogy ezek a tükörben önmagukra ismervén, saját maguktól borzadtak vissza; másfelől pedig azáltal, hogy a történeti hűséget az addig mindenki által legbizonyosabb gyanánt elfogadott elbeszélésektől is megtagadta, kényszerité a theologusokat elvégre komoly kritika alá venni az evangeliumi eseményeket. Úgyde történetet irni lehetlen addig, mig adataink minőségével tisztában nem vagyunk; erről pedig az evangéliumokkal szemben addig nem igen gondolkoztak ; a hagyományt, mely a régi egyházban lassankint megállitatott, históriai bizonyosság helyett fogadták el, s e mellé még dogmatikai a priorik is járulván,