Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-09-20 / 38. szám

szabja deputatorum secularium atque ministrorum, ad synodum mittendorum számát, mondván: centenárium non excedat, s nem volt ok e számon már csak azért, mert canon, túlterjeszkedni, a mennyiben körülbelül 900,000 ev. ág. hitv. lélek mellett, minden 10,000 után egy küldött = 90 felügyelök és püspökök — 9. A 4-dik pont világosan mondja: superintendentes et supremi inspectores vi officii jam pro deputatis reputantur, nagyon helyesen, mert nem értünk egyet a cikkíró úrral, ki az egyház fejeit zsinati követekül választani kívánja. A ministerekröl vont analogon nem áll, mert ezek kineveztetnek, s ha mint képviselők is részt venni, s illetőleg szavazni akarnak, kell hogy választassanak, püspökök és felügyelők választattak, s igy az egyházak bizalmát és megbízását birják. A ministerek ha nem képviselők is, a törvényhozó testületben szólhatnak ; ellenben zsinatból, a canonok alkalmazói és őrei, tehát ép azok, a kik a törvények gyakorlati jó voltát, vagy hiányát legjobban ösmerik, meg nem választás esetén, kizáratnának, s még a „prím us inter pare s"-tól is megfosztatnának. A 2-ik pontszerint: „ex singula superintendentia, aequali numero deputati mittantur." Hogy az aequalis numerus, a secularium atque ministrorum-ra, vagy a képviselők számára vonatkozik-e nemtudni. A bizottság ugy látszik az elsőt értette, s az utóbbihoz, tervezete után ítélve, nem ragaszkodott, s nézetünk szerint helyesen. Nem bírjuk ellenben e canonból kiolvasni: hogy az egyházak számához mérten küldendők a képviselők, mert a 4-dik pont, a választás módját szabja meg, állítván: „deputati eligantur in senioralibus, votis singularum ecclesiarum " Az hogy egyházak által, cumulativ szavazatokkal választatnak a küldöttek, nem zárja ki azon okszerűséget, hogy a tömegek aránylag legyenek képviselve, annyival inkább, mert a teherviselés lélekszám pzerint szokott kivettetni, s a dolog természete kívánja, hogy a zsinati szavazatok többségét a hivek többsége fedezze; mert könnyen megeshetnék, hogy kisebbség a többség ellenében hozna canont. A cikkíró ur paritás körüli véleményét elvben pártoljuk, s nem tartunk tőle, hogy különösen a papság választatnc k kisebb számban, sokkal erösebbnek ösmerjük egyházaink vallásos érzületét, mintha attól kellene tartanunk, hogy törvényhozó testületébe ne szakfériiakat, s ne azokat, kik hivatásuknál fogva a hit őrei, küldené. Kétségbe kellene egyházunk sorsa fölött esnünk, ha a szent ige hallgatásban, lelkipásztoraik iránt a bizalom annyira meghűlne ; de szem előtt tartva a canont és szokást, szem előtt tartva, hogy ez esetben ellentáborok keletkezhetnek, megtartandónak véljük a testvéries megosztást, különösen a világiak megnyugtatására. A mit cikkíró ur az „egyetemes papságról" a „kasztokról" „Luther öltönyről" „zsinóros prémes ruháról" és „cum praeclaro tett candidaticumról" ir, nagyon szépek, egy öntudatos pnp szól, ki nem külsőségekkel, de tudományos képzettséggel és erkölcsi felsöbbséggel hat gyülekezetére. De fájdalom, nem minden pap van ily szerencsés körülmények kőzött, s tagadhatlan,hogyha az egyház, mint a Jézus Kristusban megkeresztelt és az ő tanítását hivő testület eredetét, fejlődését, történelmét, alakját, földi és túlvilági célját mérlegeljük, a benne, mint az igét hirdető, a szentségeket kiszolgáltató tényezőket, alig lehet és szabad, a hallgatókkal, a szentségeket elfogadókkal, egy tollvonással amalgamizálni. Az egyház, melynek feje és alapitója Jézus, az evangyéliom hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása által tartatik föl, s már ebből is következik hogy tényezői két rendbeliek, hirdetők és hallgatók, szentségeket kiszolgáltatok s azokat elfogadók. A mint ezek nélkül egyház nem képzelhető, ugy viszont a két tényező mind jogokban, mind kötelességekben, kell hogy az egyházi ügyekben részesüljenek. Az evangyéliom hirdetői, az isteni tisztelet vezetői, a szentségek kiszolgáltatói eredetüket az apostoloktól veszik. Ennélfogva nem Luther öltönyről és zsinoros prémes ruháról, de hivatásról, különösen pedig az Isten igéjének hirdetéséről és hallgatásáról lehet szó, s hogy a protestáns egyházban mindkét elem, annak igazgatásában, egyenlő részt venni nemcsak hivatva van, de kötelessége. Hogy vájjon mi megnyugtatóbb, mi nem eszközöl ellentáborokat, ha határozottan megszabatik mily arányban vegyenek részt a törvényhozásban, vagy bizonytalanságban hagyatik, megítélni, az olvasóra bizzuk. Ha a cikkíró ur, egyházunkban az egyetemes papságot akkép óhajtaná behozatni, mint az némely hitfelekezeteknél p. o. herrnhutereknél vagy nazarenusoknál látható, akkor ismét alig lehet ezt az egyetemes hívők rovására octroy által létesíteni. Mig ez tehát zsinatilag ki nem mondatik, meg kell maradnunk nem kasztnál de lelkészi hivatalnál, mely a hittani tudományokbani megvizsgáltatása után, a kezek fölemelése és a szentlélekérti könyörgése mellett, megbizatik : prédikálni az evangyéliomot, kiszolgáltatni a sakramentomokat, vezetni az isteni tiszteletet, igazgatni a hivők egyesületét. — Azt tartjuk jeles világi férfiaink, a csupán papokból alakalt zsinatot (pedig ki áll érte jót, a cikkíró által ajánlott alapon) el nem ösmernék; de szentül hiszem, hogy ezek nélkül egy óráig sem tanácskoznának, mert érzik hogy ezek a hivő nép és isteni tudomány legtermészetesebb képviselői. Ugyan ezen kérdésben, a cikkíró ur állítása szerint, a legfőbb érv a paritás ellen, hogy a papok a köznéppel szövetkeznek, a világiak mint Istentagadók ellen. Föltéve, de meg nem engedve, hogy vannak hasonló esetek, nem szolgáltatik-e alkalom ily izgafásokra és szövetkezésekre ép akkor, ha meg nem határoztatik: ennyi egyházi és ennyi világi tagnak kell megválasztatni? Nem-e a paritás legjobb mód a versengések rnegakadályoztatására ? nem választható é meg paritás mellett, mint tetszik említeni: mindkét elemből a java a sava? A cikk részleíeibe, már csak azon oknál fogva is, hogy hosszuk és unalmasak ne legyünk, nem bocsátkozunk ; de végpontját a cikkíró ur szabadelvű nyi-