Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-08-23 / 34. szám
csak a megszabott dogma üdvezit, kik előtt a Pietismua subjeetiv elve egy vonalon áil a rationalismussal, mig az abstract objectivitás mindenekfelett való: Kliefoth, L e o, Löhe, V i 1 m á r, P e t r i, M ü n c hmeyer, Diekhoff, Delitsch stb., kik közül Vilmar, Leo Kliefoth és Münchmeyernek a látható és láthatlan egyházról, kegyelem eszközeiről, az egyházi hivatalnak isteni eredetéről, a bűnbocsátó hatalomról, a Sacramentumokról szóló tanai hierarchikus-katholizáló törekvésekre mutatnak; katholizálási törekvések tekintetében azonban első helyen áll St a h 3, kinek nézete, sőt meggyőződése szerint, a rationaiismus nem egyéb, mint az embernek isten alól való emancipatioja, a szabad theologia nem egyéb mint forradalom, — ki előtt 7-ik Gergely, 3-ik Ince egyenesen Krisztus választott eszközei. E puseyistikus irány okozá, hogy e sectához tartozott régi 3 erős oszlop ingadozni kezdett, s több tekintetben elhajlott a többitől a lipcsei Kahnis, kiről Hengstenberg jeremiási keservvel panaszolja, hogy a szent irás valódisága, tekintélye a az inspiratio ellen, az egyházi theologiában (!) eddigelö hallatlan módon, támasztott kétséget; az erlangeni Hoffmann, ki a kiengesztelési tant a hit általi megigazulás dogmájával összekapcsolva, a protestantizmusnak úgynevezett materiale principiumát látszik fenyegetni, — és a rostocki Baumgarten, ki Hengstenberg tanítványa lévén, ennek szellemétől (!) áthatva védi, az apostoli cselekedetek és a pásztori levelek apostoli eredetét, Baur és iskolája ellen. Es már Baumgartennel ismét egy más, bár gyenge állású csapathoz értünk, melyhez ő a hidat képezi, — azon exegeták csapatjálioz, kiknek alapiránya az u n. Reálismus, kik az uj schellingi nythologia és kijelentési philosophiára támaszkodván, „theosophoknak" vagy apokalyptikusoknek nevezhetők, s kik közé az emiitett Hoffmann és Baumgartenen kivül Hupfeld, Kurtz, Auberlen, Faber, Beck, Oettinger és L u t h a r d számithatók. Tovább haladva e chiliastikus csoporttól, ime! egész hadsereg ötlik szemünkbe, mely rendetlen és szervezetlen, s épen ezért félve a rendszeres harctól, csak alkalomra vár, a zavarosban halászhatni, ösmervén a példaszót: „inter duos litigantes tertius gaudet" ! Ez a közvetítő theologia, mely Schleiermacher positivismusához hajolva, a szabadelvű és h i v ő theologia közti hidat akarná képezni, mely a reformátorok keresztyéni hite, és a hitetlen bölcsészek között a középutat akarná eltalálni, mely „a philosophia által van megfertőztetve, a nélkül hogy annak teljesen megadná magát," és a hittel aympathizál, a nélkül hogy bensöleg is magához Ölelné. Ez okon kiváló előszeretettel küzd az unió mellett, de.... itt is, mint mindenütt, csak defensiv állásban tartja magát. Ez irány, — melynek fő vonása, a Schleinrínachartől nyert uj alapról supranaturalistikus nézetekhez való Neanderi Kirche," — a] „Kirchliche Zeitschrift" Diekhoff é3 Kliefoth szerkesztése mellett stb. hajlam, — alig egyéb, mint fél közvetítés, rosz juste milieu, rosz vegyület és koránt sem kételyoszlató, kevésbé tudományos kísérlet, melynek zsidós jelleme miatt, benne hatalmas támaszára lel az uj orthodoxia. Itt myatikus ösztön, spekulaíiv mélyelmüség, (Nitzsch), ott hoszszadalmas, tudomány nélküli reflexiók halmaza (Müller), amott szégyenlős supranaturalismus (Ullmann)! És mégis ! Németország egyetemeinek legnagyobb részében csaknem egészen, — némelyikben pedig kizárólag ez, csak ez irány embereit találjuk ! mint Nitzsch (Berlin), Müller, Tholuck (Halle), Ullmann, Dorner Hundeshagen a göttingai és bonni, valamint a tübingai theol. fakultások jelenlegi tagjai: E h r e n fe u c fater, — Ewald, — Schö berlein (Göttinga), K ö s tlin, Palmer Tübinga), Weizsaecker, Oehler, valamint a legtöbb theol. folyairat munkatársai, kikhez aspeculativ dogmatika maradványai gyanánt Liebner, Lange Péter és Martensen csatlakoznak. Ha még hozzá vesszük e különbféle álláspontu, szervezetű pártokhoz a bölcsész Fichte s a sokfelé kapkodó, gyenge itészi tehetségű W e i s s e által képviselt speculativ Theismust, az Istentagadással határos Feuerbach et comp. félehumaniamust (!) a rajzolni szándéklott irányhoz, a szabad el vö theologiához jutottunk, melynek az exegesig terén az u. n. t ü b i n g a i, Bauriiskola képviselője. Ez iskola, korán elhunyt fejével, a kitartó és fáradhatlan Baurral, a dogmatörténelemnek az uj testamentomi kritikára való alkalmazása, a két első század keresztyén irodalmának alapos és ismételt tanulmányozása által, a legújabb s mondhatni a jövő theologiára is döntő és hatályos befolyást gyakorolt, Az eddigi uj test. kritika, alig volt egyéb a pusztán negatív álláspontnál, mely a történelmi alapot nélkülöző, vagy csak subjeetiv, nem pedig objectiv és valóban-történelmi volt. Ez iskola azonban nemcsak tagadó, de tényleges következményekre igyekszik eljutni, az evangeliomokban nemcsak a történetre alapit, de mindenek elölt a jellemet, a dogmatika irányt, az eredet körét, idejét igyekszik alapos combinatiók által kipuhatolni. Nevezetesebb hivei ez iránynak, mint Baurnak hü követői: Schwegler, Zeller, — az általa többnyire személyesen buzdított sváb tlieologusok : K ö s 11 i n, Piánk, Schnitzer, G e o r g i i, — némi részben bár eltérve Baurtól, de az ő nyomdokán haladva Ritschl (Göttingában), Hilgenfeld, Volkmár, Merx stb. szemben ellenfeleikkel, jobban mondva, vezérük megtámadóival, mint Ewald, Thiersch, Dorner, Lechner, Lange, és Schaff Luthardt, Blech, Reuss Bunsen, nem említve a számos elleniratokat, melyek önhaszon vagy tudákosság ösztönéből özönnel jelentek meg 1840-től mostanig ez iskola kutatásainak eredményei ellen. Kissé tán hosszas volt e kitérés, de a helyzet és viszonyok áttekintésére a fölvett tárgynak a többi pártokhoz viszonyított megítélésére okvetlen szükséges vala.