Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-08-02 / 31. szám

ember uj erővel igyekszik küzdeni az iskola szellemi előhaladásáért. Nem is késett a gyűlés egyhangúlag kimondani, hogy a jövő iskolai évben az igazgatóság — már egy régibb határozat alapján is — minden tanár között — mert egy intézetnek minden tanárai egyenlők — forgóvá tétetik, illetőleg életbeléptetik. Voltak még ezeken kivül több kisebb-nagyobb, leginkább helyi érdekű tárgyak tanácskozásra felvéve, de azoknak részletezésébe nem bocsátkozom, hanem berekesztem különben is hosszura terjedt levelemet azon szivből jövő óhajtással „vajha mielőbb virágzó korát érje el főiskolánk.a Egy szüle. Az erdélyi ev. ref. tanárok értekezlete, Kolozsvárit, május 25, 26 és 27-én. (Folytatás.) Az elveknek e zavarát különben a reformátorok helyzetének sajátlagossága megmagyarázza. Helyzetök ugyanis arra utalta őket, hogy a római tanokkal szemben — lehető leghatározottabb ellenzéki álláspontot foglaljanak el, s azokat minden egyes tételeikben megtámadva, nem annyira a positiv és rendes alkotás, mint inkább a tagadás terén mozogjanak, s igy azokkal szemben ellentétes áíláspontukat annál inkább kitüntessék. A római egyház merőben félreveté a szent irást; ők a másik túlságba estek, midőn annak betűszerinti betanulását sürgették. A legapróbb részletekig ez éles ellenzéki szellem lengi át a 16. század vallástani kézi-könyveit s confessioit. Luther kátéi, az augsburgi és helvetica confessio egyfelől, s a tridenti exclusiv tanok másfelől. — Azt a korszakot méltán nevezhetjük az ellentétek korszakának. E szellemben nevelkedett fel az uj nemzedék, s vérébe vette azt; a türelem és szeretet, Jézus vallásának két fő elve, elköltözött a szivekből, helyettök a gyűlölség lett uralkodó... Kitörtek a vallásháborúk!.. Az az út, mely a 16. század két ellenséges pártját e szomorú eredményre juttatta, többé általunk nem követhető. Épen oly kevéssé követhető általunk az az út, melyen a reformátorok utódai s általában a prot. egyház a vallástanítás terén haladott, midőn az orthodox tanmodor emelkedett túlsúlyra, s benne a középkori scholasticismus támadt föl halottaiból. A Jézus fenséges vallását, mely nem száraz tudomány, hanem a szivet, lelket átható s megelevenítő élet, ujjá szülő szellem, — élettelen hitcikkek halmazává törpiték s többé nemcsak közös ellenségük, a római egyház, hanem egymás ellen is vivták irodalmi téren, templomaikban, iskoláikban a testvér-harcok áldástalan tusáit, s mindezt miért ? mert mindenik prot. felekezet csak saját confessioját tartá idvességre vezérlőnek. Természetesen, hogy a dolgoknak ily állásában azon időknek vallástani kézi-könyvei is az exclusiv confessionalismus bélyegét hordják magukon, s igy a vallástanítás nem annyira a szellem fölszabadításának, mint lenyügözésének szolgált eszközéül. Es mégis az orthodox irányt a prot. egyház akkori helyzete, ha minden tekintetben nem is igazolja, de kimagyarázza. A vallásháborúk s a különböző felekezetek közti sokféle villongások egymás iránt bizalmatlansággal tölték el a kedélyeket, s köztük a válaszfalakat mind magasabbra eme lék; természetes ennélfogva, hogy hitét mindenik, mint féltett kincsét őrizte, s minthogy azt leghívebben confessiojában látta kifejezve, azokhoz való merev ragaszkodásban kereste üdvét. íme lélektani kulcsa az orthodox álláspont jogosultságának azon korszakban. — „Les extrémes se touchent" mondja a francia példaszó, — s e szavakat igazolva látjuk amaz időben is. A megcsontosodott s élettelen orthodox irány visszahatást idézett elé. mely csakhamar épen ellenkező túlságba csapott át; értem a pietisticus irányt a vallástanítás terén. Mig az orthodoxiá minden üdvét a confessiok betűiben keresé, addig ez a coní'essiokat mellőzve, az egyházi közösség kapcsából tettleg mintegy kilépett. A vallástanítás nem állott egyébből, mint folytonos biblia olvastatáss áhitatoskodásból; a mi az ifjak vallásos érzelmeinek, bár nem kielégitő, de mindenesetre jobb tápláléka, mint azok az élettelen hitcikkek, melyeket az orthodox irány igyekezett rájok erőszakolni, mint az a betü-imádás, mely a vallásos buzgalmat, a szabadabb szellemet vitte foglyul. E tekintetben a pietisticus vallástanítás jótékony hatása elvitázhatatlan, főleg keletkezése első korszakában, midőn e reform-mozgalom élire Spener és társainak valóban reformátor! alakjai állottak. Övék az érdem, hogy a merev orthodoxiá uralmát megtörték, a confessiok bilincseiből a szellemet fölszabaditák, s igy az általok megindított mozgalom a vallástanítás terén kétségen kivül, egy továbbfejlési jótékony mozzanat. Ámde csakhamar azon egyoldalúság, mely a pietisticus irányt jótékony hatása dacára jellemzé, fanyar gyümölcsét megtenné. Midőn a vallástanítás terén az értelem kizárólagos uralma ellen küzdött, s az orthodoxiát, mint a vallásos érzés mételyét elkorhasztotta, egyszersmind általában a tudománynak izent háborút, s hogy megmentse a vallásos érzést, a tudás felett tört pálcát; nem látta be, hogy a vallásos érzés és a tudományos ösmeret tárgyai az emberi szellemnek két külön világa, mely egymást ki nem zárja, sőt kiegészíti, s a kettő együtt teszi az ember szellemi életét bevégzett egészszé, azaz olyanná, melyben mind az értelem, mind az érzelem szükséges kielégítést találnak. Természetes, hogy ez egyoldalú irány követésének eredménye lőn az álszenteskedés, bigottság, mely magát a külvilág behatásai, a világosság földerítő sugarai ellen hermetice elzárja. — Ily szellemben ifjainkat tanitni,valóban eltévesztett dolog volna, sőt merőben sikertelen is, főleg magyar ifjakat, kiknek józan értelmén és erkölcsi érzésén ily törekvés menthetetlenül hajótörést szenvedne. A tulságok mindig megboszulják önmagokat; ez általános törvény alól a pietisticus irány sem képezhe-