Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-06-14 / 24. szám

egyiknél: i, másiknál us —- meg másnál ei véggel alakul; magyarul pedig mindenik szónak, ama példákban, n~k a genitivusi ragja, mely aszerint vesz a vagy e hangzót fel, a mint a szó al- vagy felhangu. Hasonlag a sing. accusativusa, a latinban egyik szónak em, másiknak am, harmadiknak um végű, a negyediknek nincs is külön accusativusi vége, hanem csak ugy van mint a nominativusban (mégis döltbetüvel van irva az u a példában, vagy talán az az u a nominativus ragja ?), magyarul pedig mindeniknek t a sing. accusativusi végzete. — Igy van a dolog — állítja szerző — a többi ejtésekkel is, egyesben és többesben egyaránt. E szerint a magyarnyelvben a névragok csak egyfélék, a latinban pedig nagyon sokfélék; ennélfogva amott csak egy declinatiora, itt azonban többre, t. i. „a mint a régi nyelvészek bemutatták," ötre van szükség. (Igen ám, ha csak Probust és Prisciant értjük, de már Diomedes ezen öt declinatióról beszélvén, hozzá teszi: Formae declinationum nominum, ut quibusdam videtur, sunt septem, tehát már hét declinatio. Miután pedig megmondta, micsoda szókat számítanak ezen ötön felüllevő declinatiókhoz, ismét hozzá teszi; hogy olyanok is vannak, a kik még a latin bevett görög ragozás szerint menő, a genitivusban es, us, os°on végződő szavakat is külön declinatióknak vették, ugy hogy eléadását ezzel végzi: Ita omnes fiunt declinationum nominum formae numero decem, tehát a régi grammaticusok szerint nemcsak öt, hanem tiz declinatio is volt a latin nyelvben.). Mindennek dacára mi bátrak vagyunk szerző urnák mondani, hogy ez mind nem igaz, s hogy a latinban is tulajdonképen és természetszerűen, épen ugy mint a magyarban, csak egy névragozás van s észszerüleg nem is lehet több. — Igaz, hogy a latinban ezen névragok idő folytán megcsonkultak, elkoptak, sokszor egészen elenyésztek ; de hogy eredetileg megvoltak, azt a rokon nyelvek segítségével. nagyrészben magából a latin nyelvnek elavult, de még itt-ott feltűnő alakjaiból kétségbe vonhatlanul be lehet bizonyítani, csak hogy persze ennek bebizonyítására és elhivésére a latin hangtan értése okvetlenül szükséges. Hogy pedig állításunkat tettel igazoljuk, megkísértjük ezen egy latin declinatiót eléadni, és pedig mi is ugy járunk el, mint szerző ur kívánja, azaz : a magyarnyelvből indulunk ki. A magyarnyelvnek az a sajátsága, hogy benne minden tárgynév alany s egyszersmind tőalak is lehet, azaz: olyan alak, mely maga mindig változatlanul marad, csak a ragok változnak — a mint szerző ur is helyesen mondja — al- és felhang szerint. A tőalak végződhetik ön- és mássalhangzón, p. o. alma. sarló, valaki; anyag, szék; alap, bab; térd, állat; kosár, hal, halom, szán; kos, szakasz; falu, elme. Ezen főalakok véghangjai ezek: 1. Onhangzók : a, o, i, u (v), e. • 2. Mássalhangzók és pedig: a) torokhang: g, kj b) ajakhang : p, b; c) foghang : d, t; d) folyékonyhang : l, m,n,r\ e) sziszegőhang: s, sz,. Mindezen tőalakoknál ragozás közben csak arra kell figyelnünk, hogy mily nemű a töönhangzó, mert a szerint tesszük aztán a ragokat is hozzájuk, p. o. almá-t, halm-ot, kosar-at, szék-et.— Ebből láthatni, hogy a magyarban a rag hol teljesebb, hol pedig kopottabb; sőt olykor egészen ki is esik p. o. engem, e h. engemet; téged, e h. tégedet; házam, e h. házamat (pl. eladtam) stb. — Épen ugy van ez a latinban is; először itt is oly alakot kell keresnünk, mely épen ugy mint a magyarban mindig változatlanul maradjon, ilyen alak pedig csak a tőalak lehet. Ezen tőalak épen ugy mint a magyarban végződhetik ön- és mássalhangzón, p. o. mensa; populo, signo, puero, libro; colőr, lég, natiön, virtút, homin, műit, corpor, carmin, judic, siti, brevi, mari, animali, eleganti, monti, nubi; fructu; re. — ímhol itt vannak az épen szerző ur által az öt egymástól annyira különböző declinatiora mintákul felhozott latin szavak tőalakjai; képezzük belőlük, épen ugy mint a magyarban, a singularis accusativust, tehát: mensa-m, populo-m (gyakran eléforduló elavult alak, mely helyett azonban populu-m van használatban, mert a hangtani szabály szerint itt m és s rag előtt a töönhangzó w-ba gyengül), signo-m, puero-m, libro-m ; colór-em, lég-em, natiőn-em, virtűt-em homin-em, milit-em, corpos (itt is s előtt tt-ba gyengül a töönhangzó, tehát corpus), carmen (itt meg a töönhangzó a nasalis előtt e-be gyengül,*) judic-em, siti-m, brevi-m (ezen töbeli i is rendesen e-be gyengül az accusativus és ablatuvusban), mare, animal (a töönhangzó kiveszett), elegante-m, monte-m, nube-m; fructu-m ; re-m. A két rendbeli mintákból kitűnik, hogy a magyarban az egyes accusativus ragja: tf

et, ot, at, néha pedig semmi; a latinban pedig: m, em, a semleges nemben semmi. Melyik kevesebb ? De menjünk tovább s lássuk a többi casusokat is. Ablativus (mert hisz maga a szerző azt mondja az 56. lapon, hogy a casusok sorozása csak „szokásból" van, tehát mindegy akarmelyikeí, kezdjük vagy végezzük); ragja a magyarban szerző szerint: val, vei, melynek kezdő betűje a tőalak végmáasalhangjába hasonul át, p. o. szinnel stb. A latinban ennek d vagy ed felel meg; amaz a mássalhangzón, emez az önhangzón végződő tőalakokhoz járul. Ámde ez a rag a nyelv virágzó korában nem volt meg, csak a mássalhangzón végződő tők tartották meg a rag önhangzóját, a többiekben csak a nyoma, a mennyiben töönhangzó — ha el nem változik — mindig hosszú, p. o. mensa (elavult mensa-d), populo (e h. populo-d), signó, queró, libró; colőr-e, bég-e, natión-e, virtűt-e, homin-e, milit-e, corpor-e, carmin-e, judic-e, siti, brevi, mari, animalí, eleganti, monte, nube; fructü; ré. *) Ily elgyengülés a mgyar nyelvben is jön elé a nép szájában, csak hogy megfordítva, t. i. a töönhangzó (é) változik i-né p. o. törviny, Bzeginy stb. (Folytatjuk.)