Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-01-19 / 3. szám

csak a hazában, hanem hazánkon kívül is, meszsze földön. Ily tények mellett ki mondhatja már, hogy országos mostoha viszonyainkban fekszik elmaradásunknak, vallási elliidegülésünknek oka és nem magunkban, tétlenségünkben és abban, hogy mindenki csak magának és a jelennek él s a közre és jövendőre semmi gondja? Nincs, valóban nincs mivel takaródznunk és jobb lesz egyenesen bevallanunk, hogy különösen valláserkölcsi állapotaink ernyedtsége az, mely nem engedi egyházi életünket oda fejlődni, ahová számra és tehetségre oly tekintélyes egyháznak magasztos szent hivatása szerint fejlődnie kellene. Hibáink palástolását elég soká űztük és látjuk hová jutottunk vele ; ideje már. hogy hibáinkat felkutatva és constatirozva, azok megszüntetésén dolgozzunk. Ha kezeinket összedugjuk s nem teszünk semmit, hasztalan minden jajveszékelés, maradunk ugy mint voltunk; mert rajtunk, kiviilünk nem segit senki. Annyi bizonyos, hogy közös bajainkon csak közös terv szerint egybevágó cselekvés segíthet; de erre biztosan csak közös tanácskozás vezethet ; mert amint rég megmondatott: ,,consilium peritorum ex apertis obscura existimet, ex parvulis magna, ex proximis remota, ex partibus tota : his enim qua via aggredi debeat et cito singula et distincte videt." A vallásos ihletnek az egyházi élet ébresztésére való felhasználása, különböző vidékeken különböző feltételek és helyi viszonyoktól függ, amelyeket csak azok ismernek, akik ama körökben mozognak, s fonákság volna akárkitől holmi panaceákkal állani elő és azt hinni, hogy azokkal mindenütt és minden bajokon segitve lesz. A tapasztalat más, fáradságosabb ugyan, de annál biztosabb utat jelölt ki, melyen ama szent célok elérhetők. Ha felismertük egyházi életünk fogyatkozásait, valláserkölcsi állapotaink hanyatló szomorú voltát s nem hiányzik lelkészeinkben az akarat a bajon segíteni: első és legszükségesebb lépés lenne papi értekezleteket létesíteni, melyek tisztán egyházi férfiakból alakulva, semmi administrativ és jogi kérdésekkel nem foglalkoznának, hanem kizárólag egyházunk vallás-erkölcsi emelését, a hit-élet és a tudomány felvirágoztatását, a protestantismus kül- és belterjedésének előmozdítását és a belső vallásosságnak a modern eszmékkel való kiegyenlitését tűzvén ki maguknak feladatokul, a helyi viszonyok tekintetbevételével gondoskodnának utakról és módokról, mikép lehetne ama szent célokat legsikeresebben megközelíteni, illetőleg elérni. Ez megtörténvén, második lépés volna, s ez a dolog nehezebb oldala, hogy a miket érett megfontolás után papiroson megállapítottunk, azt munkás hozzálátással azonnal életbe is léptessük, mert valóban ideje már valahára kivetkőznünk ama táblabírói tempóból, mely szerint a legégetőbb kérdésekben is egy-két szép dictio elmondásával minden kötelességünknek eleget tenni hiszünk. Tanácskozzunk közösen, s midőn cselekvésre kerül a dolog, tegye meg mindenki a maga kötelességét serényen és pontosan. Mig egyenkint, elkülönítve, semmire sem mehetünk, semmit sem lendíthetünk, s a bajok felismerése csak lelkünk elkeseritésére, elcsitggesztésére szolgál, mert nem segíthetünk: addig egyesülve, vállainkat és eszünket összevetve erőt nyerünk a cselekvésre, módokat eszközöket találunk a bajok megszüntetésére. Mindenfelől hallik a panasz, hogy nincs tekintélye a lelkészi hivatalnak. Elhiszem. Hogy is lehetne tekintélye, mikor a hivek nagyrésze a papot fizetett béresnél alig tekinti többnek; s valljuk meg őszintén, hogy néha talán maga a pap is oka ezen ránézve lealacsonyító nézetnek, amennyiben a hivők őt megfizetett egyházi cselekvényeken kivül semmi oly jóban és nemesben forgolódni nem látják, a mi őt az ő szemökban valami magasabbra minősíthetné. A tekintély mindég és mindenütt az erkölcsi fensőséggel szokott karöltve járni. És a vélemény a mint Guizot bölcsen mondja, annak adja meg magát, a ki őt szereti, mint az érdek annak, aki őt szolgálja. Mennyire más szinben tűnik majd fel a lelkiatya képe saját hivei előtt, ha őt a keresztyén szeretet fentebb érintett müveiben látandják foglalatosnak lenni, s ha az erkölcsileg elsülyedt a lelki atyában szeretett oktatóját, az anyagilag ügyefogyott gyámolitóját, a szomorú szivü vigasztalóját s minden hive a keresztyén szeretet élő példányképét fogja felismerni!