Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-05-24 / 21. szám
magyar népre nagyobb befolyása, mint épen a magyar prot. papságnak? Ez elég bizonyságát adta negyedfél százados élete alatt, hogy a nagy világon e kivül nincsen számára hely; megmulatta, hogy az emberiséget boldogító igazságokért, jogért, szabadságért kész mindent feláldozni, de ezeket nem áldozza fel semmiért. Nincs még egy évtizede, mikor az egész nemzet előtt bizonyságát adta annak, hogy a törvényes jogokért tud küzdeni, szenvedni, de azokat bármi világi előnyökért sem tudja elárulni. Egy ily papság számithat arra, hogy a nép, melyhez Ő különben is oly közel viszonyban áll, meghallgatja beszédét, s békére, kölcsönös szeretetre, bizalomra intő szavait nem fogják az árulás széditő szavaiként tekinteni. Ha valaha, most valóban nagy szolgálatot tesz az oly lelkész ugy vallásának s egyházának, mint nemzetének s hazájának, ki a küzdő pártok közé állva, elveszi a honfiak egymás ellen szórt nyilainak mérgét; ki a visszavonás, gyűlölség oly gazdagon burjánozó maszlagai helyébe a béke s szeretet égi növényeit ültetgeti. Ne feledjük, hogy Isten a szeretet Istene, s áldása csak ott van, hol a béke s szeretet tenyészik. Farkas József. A bibliatanulniány Hollandban. 3. A felébredt bölcseimi élet. Kritikai irány. (Folytatás.) Jóllehet e négy mü irója dogmatikai tekintetben négy különbözö álláspontot képvisel, különbséget a magyarázati elvekben a legélesb bonckés segélyével sem tudnánk napfényre hozni, legalább olyat nem, melynek alapja a különböző dogmatikai felfogásban feküdnek. Az olvasó tudhatja, hogy az uj sz vetségi magyarázat utrechii jeles tanára Doedes általában az igazhitűek között szerepel: Bibliamagyarázat tanából nehezen lehetne erre következtetni. „Az úgynevezett „hívő exegesis" valóban nem mindig a leghűbb és legelfogulatlanabb exegesis; és mindenek felett azon magyarázónak, ki előre biztosit, hogy ami az uj t. ban irva van, már azért igazság, mert ott van megirva, s ki igy kötelességszerűen nyilvánítja, hogy az Írásban isten igéjét tiszteli; az ilyennek főleg kiálthatjuk : vigyázz, nehogy azt beszéltesd az Írással, mit magad szeretnél belőle olvasni. A tisztelet, hogy „norma credendorum"nak tartatott nem ritkán a martyr koronát is megszerzé az Írásnak" (Herm. p 9). Szokott elménc módorában, mely gyakran gúnyig élesül, harcol azok ellen, kik a Jidei analógiára és az auctor primariusra. hivatkoznak. „Nem lehet eléggé őrizkedésre inteni azon exegeták álláspontja ellen, kik az uj test&mentomot egészében egy könyvnek nézik, mely bár különböző részekből áll is, egy szerzőtől eredt. Az aj t. iratai, egyszermindenkorra legyen mondva, nem egy kéztől eredtek; s ép ugy, mint az irók, kiktől származtak, különös sajátságokkal birnak. Nincs jogunk feltenni, hogy a mit egyik tanit, az a másiknak is meggyőződése lett volna. — — A magyarázó vak kellene hogy legyen, ha észre nem venné a rokonságot p. a synoptikus evangéliumok között, a Galaták és Rómaiakhoz irt levél között, János evangelinma és levelei között. De ép oly vaknak kellene lennie, ha semmi különbséget nem látna a Rómaiakhoz küldött levél és Jakabé között, a synoptikus evangéliumok és a Jánosé között; vak, ha nem lát különbséget Jakab, Péter, János, Pál tanfogalma között. Az exegetának sohasem szabad szem elől tévesztenie e különbséget, pedig ezt teszik azok, kik az uj szövetségi iratokat organikus egységnek tekintik és kezelik, egyik irót szünetlenül értelmezik a másikból; mit egyik mond azt a másiknak is tulajdonítják. Ha az eltérés viszzavihető-e ugyanazon igazság különböző felfogására ? ez nem a keresztyén hit „axiómája" — mint Klausen állítja — hanem egyszerűen a históriai kutatás tárgya, a tudomány kérdése. (p 44) „Az exegeta a magyarázatnál egészen háttérbe lép, egészen az irót kell beszéltetnie, az iró egyéniségének teljes jogot engednie. Neki csak az iró által Írottak értelmével van dolga s az iró szavaiban kifejezett gondolatok kifejtésével. — De szorosan kell ragaszkodnia azon feltevéshez, hogy az iró szavaiban csak egy értelem van kifejezve. Nem gondolhatni mélyebb, kettős vagy többes értelemre, vagy bármily nevet is adjunk a a világon azon értelemnek, melyet némely exegeták az egyetlen grammatikain kivül fejvettek" (p. 51). A többes értelem védelmezésére mit sem használ a sz. irás különös jellemére hivatkozni, p. mint „Isten Igéjére" vagy az irók „inspiráltságára. Bár miként képzeljük is egyiket, vagy a másikat, az mit sem változtat azon állítás igazságán, hogy az uj t. iróit ugy kell tekintenünk, mint kik alá voltak vetve a gondolkodás, beszélés és irás közönséges törvényeinek. Képzelje valaki az inspiratiot oly gépiesen mint csak lehet; nézze az uj szövetség irataiban „Isten Igéjét" egészen oly módon, mint p. Máté 3 1 7 -ben isten szavát, Luk. 15.4 . Jézus szavát, Rom. l.j, Pál szavát látjuk; ez által mégsem nyer jogot azt állítani, hogy ezen iratok értelmezésénél nem indulhatunk ki azon feltevésből, melynek érvéuyét elismerjük mindenki szavai értelmezésénél, kinek célja volt emberek által megértetni és felfogatni" (p. 53.). Igy számtalanul sokasíthatnám az idézeteket, illetőleg egész könyvet első betűjétől az utolsóig idézhetném, annak bebizonyítására, hogy Doedesnek épen nem célja magyarázati elvei által tanítványaiból az „egyházi tan" mellé képezni harcosokat, sőt ellenkezőleg a legélesb fegyverekkel küzd minden olyan törekvés ellen, mely az exegesist a dogmatika engedelmeskedő szolgájává akarja tenni. Főbb eltérése abban áll a más három Hermeneutikatól, hogy ezek az