Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-19 / 16. szám

kánonokból is, hogy a lelkész ilynemű kötelesség teljesisésére nem köteleztethetik, s ennek elmulasztása maga után büntetést nem vonhat; idézi az articuli majores et minores ide vonatkozó pontjait, felemliti a bodrogh-kereszturi zsinat e tárgyban hozott végzését. Majd áttér a gyakorlati életre s boldogult neje példájából mutatja meg a kérdésben forgó lelkészi szolgálat gyakorlatiatlanságát, ki midőn végóráiban a munkácsi ref. lelkészt az Úrvacsora feladására felkérte volna, megjelenvén a lelkész a haldokló nő mellett, elmondta, hogy e szokás gyakorlatban nincsen, — hogy a betegre nézve az Úrvacsorájának üdvszerző hatálya nem lehet stb. s valamint a beteg nő, ugy Ő is e nyilatkozattal teljesen megelégedtek: tehát Papp István lelkész, mivel épen azt cselekedte, mit lelkipásztori tiszte e részben szorosan elibe szabott, eljárása helyeslést érdemel, s a vádlók által kért büntetés alkalmazása visszautasitandónak, helytelennek ítélendő." Utánna Asztalos G-yörgy nagy-károlyi lelkész emelt szót. Ezen ügy — szóló szerint — vagy ugy terjesztetett az egyházmegyei gyűlés elibe mint kánonainkon s egyházi rendszabályunkon ejtett sérelem és igy mint bűnügy, vagy ugy mint hitelvi kérdés, mely az egyetemes prot. egyházat illeti s melyet a felmerült eseményből kifolyólag minden oldalról megvitatni megvilágosítani, szükséges. Ha mint kánonainkon ejtett sérelem, következőleg mint bünügy tekintetik ez, szólónak, — mint az egyházmegyei consistoriumon kivül állónak, — az itélethozásba befolyása nem lehetvén, a betárgyalt okiratok alapján, Ítélni fog felette maga a consistorium. Azonban, — nézete szerint — ez esetben is óhajtandó lett volna, hogy az egyházi perrendtartás pontosan megtartatott volna. Törvénykezési szabályaink azt rendelik, hogy „ha az ekklezsiában a lelkipásztor vagy iskolatanitó ellen panasz támad, minden esztendőben jelentessék be a canonica látogatáskor az Esperesnek, mert régi vádat, sem az egyházvidéki, sem az egyházkerületi tanács elnem fogad." E rend 1807. april 18 és 1812. aug. 9. Már pedig itt egy oly vád emeltetik fel, mely bár a canonica visitatió előtt, több hónapokkal, a két utolsó közül pedig egyik kilenc évvel, másik két évvel ezelőtt történt, mégis eddig elő a canonica visitátió elibe soha egyik sem terjesztetet: azonban e vád a közelebbi Börvelyben tartott gyűlésen nemcsak felvétetett, hanem törvénykezési szabályaink ellenére, ezen elévült ügyekben intézkedés is történt. Azonban ezeket mellőzve, ha átmegyünk, — mond szóló — az ügy érdemére, fogja okvetlen a vitaalapját képezni: „melyek azon egyházi törvények, canonok vagy rendszabályok, melyeket vádlott Pápp István eljárásával megsértett ? s hol vágynák megirva azon büntetések, melyeket a talált sérelemhez képest alkalmazni lehet ?" Vádlott Papp István lelkész ellen betárgyalt folyamodvány^ világosan azt mondja, hogy felszólittatott néhai Csomós Aron által az Úrvacsora feladására, s ezt határozottan megtagadta, — Másodízben, midőn a betegség már rohamossá vált, nem arra kéretik, hogy menjen el hát csupán a beteg háborgó lelkét csendesiteni s öt vigasztalni ; hanem ismételve és pusztán csak az Úrvacsora feladása sürgettetik, — sőt midőn a kath. lelkipásztor a beteg ágyánál megjelent; ő általa is nem a vigasztalás teljesíttetett, hanem — mint egyenesen kérve volt — az utolsó kenet adatott fel. Itt hát — azt hiszi szóló, előre is tisztában lehetünk a fentebbi kérdésre adandó felelettel, ha hitelveink és cselekedeteink, sinórmértékeül az evangyeliumot vesszük figyelembe. — Azt mondja a Jakab V. r. 12. v. „Szenved-e valaki tiközöttetek ? imádkozzék, vagy 15. v.„ beteg-e valaki tiközöttetek ? hivassa az egyházi szolgát, imádkozzanak érette, s a hitből származott könyörgés megtartja a beteget." Ez ama bibliai főelv, melyet a betegek körüli eljárásra nézve maga a szentirat elibünk szab, minden ezzel ellenkező eljárás a ref. vállás elvei szempontjából elnem fogadható. — Látnivaló hogy az apostol eme szavaiban az Úrvacsora feladásáról s több effélékről szó sincsen. E bibliai elvet tartották szemök előtt mind a helv. confessio irói, midőn a XXV-ik r. 3-ik szakaszában a lelkipásztoroknak, pusztán csak a betegek vigasztalását, hitbeni erősítését, bátorítását teszik kötelességökké, nem szólván egy igét sem az Úrvacsora kiszolgáltatásáról. A Katona Gelei-féle cánon61-ik szabálya szerint igaz, hogy a mondatik, hogy rendkivüli esetekben, ott, hol a reformátusok a pápistákkal vegyesen laknak, fel lehet adni a betegnek az Úrvacsoráját, de ugy, hogy az visszaéléssé ne váljék: azonban, — kérdi szóló, — ki tudná biztosan kijelölni azon határvonalt, melyen tul, a visszaélés kezdődik? S mig a budai canonok 56-ik pontja pusztán csakis a betegek látogatását teszi a lelkész kötelességévé : addig a heidelbergi cáté 82-ik kérdésében, ha vájjon fel kell-é a hitetleneknek és vallástalanoknak adni az úri szent vacsorát ? azt feleli: semmi képen nem. Minthogy tehát sem Isten, sem emberi törvények nem parancsolják a betegeknek az Úrvacsora feladását, s annak mulasztóira büntetést sem szabnak: látni való hogy itt canonicus bűn teljességgel fenn nem forogván, bárminő büntetés alkalmazásának is helye nem lehet. — Szóló e kérdést tisztán a prudentia pastoralis körébe tartozónak véli, s szerinte csak a felett lehetne vitatkozni, hogy az egyház oeconomiája szempontjából a prudentia pastorális helyesen volt-e alkalmazva, vagy nem ? S minthogy a körülményeket tisztán nem ösmeri, e felett sem mondhat helyeslő vagy nem helyeslő Ítéletet. A büntetés kérelmezését helytelennek s visszautasitandónak találja. Gróf Vay Mihály tiszta prot. szempontból fejtegeti a kérdést, s csodálkozását fejezi ki azon, hogy még lehet prot. ember olyan, ki oly kötelesség teljesítésére akarná szorítani ma is a prot. lelkészt, mely eddig nem az igazi felvilágosodást, inkább a babonát mozditotta elő a nép között, mely a régi obscurantismus felé vezetné vissza a