Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-19 / 16. szám

ismételnem, miért nem alkalmazható a Skót egyházak teherviselés módja mi nálunk. Egyetlen nagy elv van azokban keresztül víve, tisztán és határozottan: az önkéntes adakozás elve, s szerintem ez az egyetlen helyes és igazságos elv, amely e téren alkalmazható, s amelynek általánossá válását minden egyházban, a legerősebben kell óhajtanunk. A társadalom minden egyéb köreiben lehet kényszerítő eszközöket használni, a vallásnál soha, anélkül hogy épen a vallás lényegének ne ártanának. Aztán miért kényszeríteni valakit, hogy fizessen oly dologért, amely — amint tán ő maga elég gyakran kifejezé — „se testének se lelkének nem kell ?" Ha nem érzi szükségét, ha rá nézve nem gyönyörűség és élvezet az, hogy a létező legmagasabb erkölcsi testület élő tagjaként tetteivel bizonyítja be magát, hadd menjen Isten hírével. nyen terem Amerikában a pénz. Valamelyik gyülekezetnek 30 ezer dollár adóssága volt. A pap megröstelte a dolgot, s egy szép vasárnap kihirdeté a szószékből, hogy ő lemond, nem lesz olyan fülig adós gyülekezet lelkipásztora. A gyülekezeti tagok nem szóltak rá semmit, hanem megindítottuk maguk közt egy aláirási ívet, s harmadnapra 35 ezer dollárt vittek el a paphoz az adósság kifizetésére. Ez az egész történet alig két hete volt közölve egyik egyházi lapjukban. Azonban valamennyi közt legérdekesebb és legfinomabb volt az a módja az ajándékozásnak, amelyet most elmondandó vagyok. Egyik városi lelkésznek jövedelmes állása, de nagy családja volt. A gyülekezet néhány nő tagjai meg akarták lepni a papnét mindenféle télire való élelmi szerek bevásárlásával, ez azonban megtudván a tervet, az ajándokot még eleve vissza utasitá. Akkor a nők egy oly kedves ármányt gondoltak ki, aminek a kigondolására csak női phantasia képes. Régibb idő óta volt nekik egy társulatok mintegy 100 csupa nőtaggal, akik minden héten hol egyiknél hol másiknál összejöttek félig vállásos tárgyak és jótékony munkásság fölötti eszmecsere, félig vidám időtöltés végett. Ilyenkor a háziasszony a meeting végén mindég vacsorát adott, amelybe a nők férjeinek, testvéreinek vagy rokonainak egy része is megjelent. Megjegyzendő, hogy az angol nép vacsorái egy ötvenedrésznyi költségből kikerülnek mint a mieink. Nehogy azonban még igy is csupa vetélkedéshői az illető háziasszonyok nagy költekezést csináljanak, alapszabályaik egyik pontjában ki lőn mondva, hogy senkinek az asztalán sem szabad lenni többnek kétféle ételnél, s aki ezt a szabályt megsérti, büntetésül egy dollárt fizet, amely azoké, kik a szabályt soha sem sértették meg. E társulatnak tagja volt a papné is, s a következő összejövetel helyéül az ő házát tűzték ki. A vacsora ideje közeledett, a papné ki akart menni némi rendelés megtétele végett, a nők nem eresztették. Ez alatt megérkeztek a férfi rokonok a szokottnál nagyobb számmal, s valamennyien átmenve az ebédlőbe, az asztalokat gazdagon rakva találják hideg étkekkel. „Ki sértette meg a törvényt ?K

A papné szabadkozik hogy ő nem ; csupa ártatlan az egész dologban; a társaság valamenynyi tagja bűnösnek vallja magát a törvényszegésben, az egyetlen bűntelen tag a papné, s a szabályok értelmében a büntetéspénz őt illeti. Természetes, hogy nem mindenik vendég szabta magát az egy dollárhoz, s pár perc alatt 800 dollár volt összerakva, melyet a papnénak a szabályok értelmében el kellett fogadnia. Oly szépen hangzik az egész történet, akár egy kedves mese, s szinte magam is annak gondolnám, ha nem olvastam volna, s ha a lényegileg ehez hasonló esetek itt és ott oly közönségesek nem volnának. Azt hiszem megfogják bocsátani nekem e lapok olvasói, hogy így kitértem egy kissé az uj világrészbe, s elméláztam e pár derült, jóleső képen. Csak még néhány szót, s aztán bevégzem rövid ismertetésem. Aki c sorokat idáig elolvasta, azelőtt fölösleges Azonban az elv sikerrel alkalmazásának egyetlen de mulhatlan feltétele a gyülekezet élő buzgósága, egész lélekből történő ragaszkodása vallásához; érdekeltsége egyháza iránt, tisztelete és szeretete papjainak: amely dolgok a mi népünkben ez idő szerint — fájdalom — vagy egyáltalában nem léteznek, vagy sokkal párányibb mértékben sem mint letezniök kellene. Lehet, de akkor fel kell költeni. Fel kell költeni, mig késő nem leend. Utat kell törni a jövendő számára; meg kell teremteni az alapot. Ismét egyházzá tenni az egyházat, gyökeresen reformálni a papi hivatalt, s felemelni azt azon álláspontra, amely őt joggal megilleti. Ez átalakulásnak egyházunk terén, be kell következnie, s ez átalakulásban mint első tényező, a papság nagyon sokat tehet. Lehet, hogy szomorú, válságos napok következnek ismét reánk. Önmagunk kezdjük saját vesztünket jósolgatni. Saját magunk kezdünk kétségbeesni létünk fölött. Oly valami keserűen kinos hallanunk e kétségbeesett hangot időnkint, lapokból, magán levelekből; hallanunk oly emberek szájából, kik megőszültek az élet csapásai, tapasztalásai alatt; kik áttudtak élni iszonyatos időket, anélkül hogy megtörtek, kétségbeestek volna, s még alig 6 éve az ő ajkukról hangzott első biztató, felemelő, életrehivó szava a föltámadásnak. Es most — a temetési jelszót ő tőlük halljuk először. Történjék akármi, a nagy válságban senkinek sincs oly fontos szerepe, mint az igazi lelkipásztoroknak. Munkához fogni, de munkához fogni mindjárt és minden áron. Első lépés erre nézve a lelkészeknek társulattá való alakulása, felébresztése a testületi szellemnek és munkakedvnek. S épen midőn a dolgok feletti töprengésemben erre a kimaradhatatlan következtetésre jutottam, akkor jön kezemhez Ballagi Mór lelkes felhívása, ugyanazon a következtetéssel. A következő számban pedig Kovács Albert a lelkipásztori értekezletekre egész bizalommal hivatkozik, mint a melyek rövid időn létesülni fognak. Adná Isten, hogy ma történnék ez meg és ne holnap. Azonban mind kettőjük hangjában van valami olyas — én legalább benne láttam — mintha maguk sem hinnék, hogy meglesz, amit mondat ~ I V JtttTfl*