Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-12 / 15. szám

gálása elutasithatlanul a fentebbi következtetésre vezetett, ugyanakkor elismerem és belátom azt is, hogy ök arról nem tehetnek; örékölték a bajt, benne növekedtek, annyira a levegőben volt, hogy annak hatása alól magukat ki nem vonhatták, s mint egy tényezőnek, lehetetlen volt uj légkört teremteniök. Látom a bajt, látom az okát is, de látom a szükségszerű fejlődést közöttük. Saját meggyőződésemben a papi hivatal eszméje oly magasan áll, hogy minden társadalmi foglalkozások közt határozottan azt tartom a legelsőnek. Azt tartom a legszebbnek, legáldásosabbnak, ahol egy ember végtelen sokat használhat a köznek, anélkül hogy mint a tágasabb körű munkálkodásnál rombolni, s az egyesek érdekeit és jogát igen sokszor mellőzni volna kénytelen. O csak épit és áld, javit és szeret. S épen mert ily nagynak, magasnak látom a hivatalt, ugyanakkor a legnehezebbnek is minden emberi foglalkozás közt, olyannak, mely a teljes önfeláldozást a legnagyobb mértékben megköveteli, a mennyire ez a mai társadalmi viszonyok közt lehető. Skóthonban tartózkodásomnak ha semmi egyebet nem is, azt a nagy hasznát vettem legalább, hogy meggyőzött ez eszme kivitelének lehetőségéről. Azt a nagy tiszteletet, mely itt a papoknak osztályrésze, ezek nemcsak az által érdemlik meg, mert meg van a hivatalokhoz szükséges képzettségük, mert társadalmi és magánéletük példányul állhat a gyülekezet előtt, hanem mert minden gondjuk és fáradságuk, egész életük munkája és törekvése a vallásé, a kötelességé, a gyülekezeté, annak legkisebb és legszegényebb tagjától a legelső- és legnagyobbig. Ha valahol, ugy ő rajtuk tölt be az irás szava: aki közületek első akar lenni, az legyen szolgátok. Hogy fogalmat adjak e munkakör nagyságáról, egyszerűen idézem egy congregationalista papnak az évi nagy gyűlésen erre vonatkozólag elmondott szavait. „Megvárják a paptól nemcsak hogy meglátogassa gyülekezetének tagjait, sűrűn felkeresse a betegeket, bibliamagyarázatokat tartson, a gyülekezet minden meetingjén, — akár vallásos akár világi tárgyú az — elnököljön: hanem hogy választmányokban legyen jelen, adakozást gyűjtsön aláírás utján, felügyeljen — sok esetben — a templomok és iskolaszobák építésére és kijavítására, felolvasásokat tartson, beszédeket mondjon minden ünnepélyesebb alkalommal, jelentékeny figyelmet fordítson a vasárnapi iskolákra, házasfeleket adjon össze, fungáljon a temetéseken, s ezen felül írjon számtalan választ a hozzá testi vagy lelki ügyben fordulóknak. Ugyanazon időben szükséges hogy ismerős legyen a napnak fontosabb kérdéseivel és irodalmával, s készen álljon gyülekezetét képviselni közérdekű alkalmaknál, ezenkívül 3 uj prédikációt készitsen minden héten, érdekest, gondolatdúst, erőteljest, októt és szépet." Ily felfogás mellett, és ily viszonyok közt mondhatta egy mult századbeli angol egyházi iró a maga erősen kifejező modorában: oly sok és oly nagy kötelességei vannak egy lelkipásztornak, hogy az, a ki csak egy harmadrészét tölti is be azoknak, szentnek tekintetik az emberek által; s mégis ha ő maga megelégszik ezen harmadrészszel, alig kerülheti ki a pokol kárhozatát." — Nem mondom, hogy mindenik gyülekezetnél kivétel nélkül ennyi a munka, s mindenik lelkész betölti azt a legnagyobb pontossággal, de végre is van gyülekezet—nem egy — a hol mindez megvan, s lelkész, aki mind ezt elvégezi. S még ha csak a legfontosabb harmadrészt választjuk is ki — amit pedig bátran felvehetünk általánosul épen ugy a kötelességnél mint annak betöltésénél, — mennyivel több az is a legtöbbnél, amihez mi otthon szokva vagyunk." Ily munkakör mellett természetesen a lelkésznek nem sok ideje marad vagyon gyűjtésére, hanem az a gyülekezet, mely megkívánja a lelkésztől, hogy neki éljen, gondoskodik arról is, hogy se ő se családja, sem azok kik tán utána árván maradnak, szükséget ne szenvedjenek. A lelkészek fizetéséről részletesen szólok alább, a másik kérdésre nézve itt egyszerűen azt az adatot említve meg, hogy ugyan annál a congregationalista felekezetnél, melynek egyik lelkésze a papi hivatal teendőit az idézett módon körvonalozta, 18 különböző jótékonyintézet van csupán csak a papok s azok özvegyei és árváinak segélyezésére, s ezenkívül 6 főként erre a célra; s mind ez természetesen a gyülekezet tagjai által önként alakítva. S erős meggyőződésem, mely a legtisztább lélektani alapon nyugszik, hogy olyan munkásság és önfeláldozás kimaradhatatlanul megtermi a maga gyümölcsét, s hogy a munkásságnak kell megelőzni a jutalmat, s nem emennek azt. Ily szeretetteljes önfeláldozás teremhet osztán oly gyümölcsöket (hogy egy példát említsek a sok közül), hogy amidőn nemrég egyik edinburghi lelkésznek a fia beteg lőn, s az orvosok azt tanácsolták, hogy szelídebb éghajlat alá, például Madeirába menjen üdülés végett, a gyülekezet tagjai egyszerre 300 fontot (3000 ezüst forint) adtak össze az uti költség fedezésére, azt mondván, hogy a szüléken elég nagy teher ugy is a szülei fájdalom, a könnyebb részen ők is hadd osztakozzanak. Pedig ugyanaz a lelkész a szószéken oly erőtelen, oly gyenge hangú, — különben is betegség által megrontva lévén ezen organuma, -hogy az ember szinte félti, hogy nem végezheti be beszédét az elgyengülés miatt, s a mint egyik barátom élesen de találóan kifejezé, nálunk nem eresztenék fel másodszor a kathedrába még falusi gyülekezetekben sem, mert hiszen nem hallani jól. Csakhogy abban a gyenge hangban a lélek és meggyőződés ereje szól, hogy az ember a belsőért a külsőt szinte megszereti. Csakhogy az az erőtelen lelkipásztor, ha betegség vagy egyéb bajok miatt hivatalától pár napra visszavonul, a hiányt megérzi az egész gyülekezet. Csakhogy a nyájas szelíd alak ép oly jószívű mosolylyal közeledik és fog kezet legszegényebb hallgatójával, mint azzal, ki minden hónapban legalább 8 fontot ád egyházi szükségekre. Nem akarok arról beszélni, hogy nálunk mily egyoldalúan és hiányosan gyakoroltatik a lelkészi foglalkozás, azt az egy frappans bizonyítékot mégsem hallgathatom el, hogy a j ó pap alatt széles Magyarországon mindenütt azt értik, hogy az illető jó szónok, amely