Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-05 / 14. szám

tényeit jogérvényüktől nem fosztja meg az a körülmény, ha a támadt ür betöltésére fölhatalmazott személyek az adott joggal nem éltek. (Vége következik.) KÖNYVISMERTETÉS. Scholten-e vagy Tischendorf? Szemle, Scholtennek legújabb ily ciinü mnnkája felett: „A legrégibb bizonyságok az uj-testamentomi iratokat illetőleg," (Vége.) Ezen berendezés hiányát veti Scholten Tischendorfnak szemére; szerinte vagy a legrégibb vagy a legújabb okmányokon kellene a sort kezdeni, s ugy folytatni tovább a tárgyalást chronologiai rendben. Már ezen rendszeres beosztás hiánya magában véve, megrovásra méltó, de főként az, hogy fontos okmányok (mint Romai Kelemen levele, Hermas pásztor könyve, Hegesippus, Hierapolisi Apollinarius) Tischendorf által egészen mellőztetnek, mintha soha se hallott volna felölük, mások pedig csak futólag említtetnek kellő számbavétel nélkül (mint Ignatius levele, Athenagorás, Corinthusi Dionisius.). Ilyen eljárás mellett meri Tischendorf az ujabb históriai kritika vizsgálatait „a hitetlenség szüleményének, s az igazság elleni ellenségeskedésnek és könnyelműségnek" bélyegezni ?! Scholten, mint a dolog természete kívánja, a régibb okmányokon kezdi; azon elvnél fogva is, miszerint; „későbbi okmányok értékéről nem lehet biztosan ítélni, ha előbb azon okmányok való értékét meg nem alapítjuk, melyektől ez utóbbiak érvénye — mint pl. Ireniius Papiastól—függ." — Hogy itt az iratszerzőket jellemzőleg egyháziakra és eretnekekre osztja, az teljesen tárgyhoz mért eljárás. Nem lehet célunk e kis szemlében, hogy a tudós hollandi vizsgálatainak, s a Tischendorfféle érvek cáfolatának fejtegetésébe részletesen belebocsátkozzunk. Csak egy pár példát hozunk fel belőle Tischendorf tudományosságának jellemzésére, mint a ki gyámoltalanságában a sok régihez még egy uj dogmát akar ránk erőszakolni, az evangyéliomok korai szereztetetésének dogmáját. Különben ujolag kárhoztatás alá esünk, hogy a Krisztus istenségét tagadó pogányok vagyunk, ha az annak istenségét védő negyedik evangyéliom apostoli eredetét kétségbe vonni merészeinők. Vegyünk fel mindjárt az első részből egy pár bizonyitást. — Ez Római Kelemen levele, mely a kanon befejezése előtt a szentiratokhoz számíttatott, s a legrégibb kéziratokban mindjárt a kanonbeli könyvek mellé tétetik. Ez, mely sem a „szentírás" kifejezését, sem az újszövetségi könyvek jellemző „meg vagyon írva" kifejezését nem használja, s írott evangéliumoknak semmi nyomát sem tünteti fel, már ez maga ellentmond Tischendorf állításának, mely szerint az újszövetségi kanon már a II. század elején készen volt. Tischendorf ezt elhallgatja. De munkájának negyedik kiadásában (Lipcse 1866), melyet Scholten még nem ismert — egyszerűen ezt mondja róla, hogy 69-ben vagy 96-ban (nézetének ez évszám sem tenne nagy szolgálatot) kelt. Természetesen bizonyítékot rá nála hiába keresünk. Szinte ily önkényüleg mondja Tischendorf Barnabás leveléről, hogy az „egyike a legrégibb, közvetlen az apostolok utáni korból ránk maradt emlékiratoknak." Mégis tett egy felfedezést, azt t. i. hogy egy mondat Máté evangyéliomából csakugyan a ^ytypanra^ kifejezéssel idéztetik. — De mit bizonyít ez? Tischendorf—mint Scholten megyjegyzi —épen nem keresi azt, miszerint „elfogadható-e, hogy mig maga Justin sehol sem emliti az újszövetségi iratokat „szentiratokul." addig egy oly iratban mint Barnabas levele, mely legkevesebb 30 esztendővel korábban kelt, Máté evangyélioma mint a kanonhoz tartozó említtessék ? S mit tudna felelni Tischendorf azon férfiaknak, kik ezen nehézséget az által törekesznek feloldani, hogy az érintett, Mátébóli idézetet sokkal inkább az ó szövetség egy helyére vonatkozónak találják ? (IV. Ezsdrás 8. 3) Ezek. természetesen „csak egy egészségtelen kritika tévelygései" melyekrehasztalan várunk feleletet. Az igaz, hogy ez nagyon könnyű és kényelmes módja a tudományos alapelvek letiprásának ! De mit szóljunk ahoz, midőn Tischendorf ezen légből kapott bizonyításra építve, igy folytatja tovább: „De ezen legközelebb s egyenest csak Mátét kanonizáló igazolással egyedül csak Mátéra szoritkozzunk-e'? Annak határozottan ellene kell mondanunk. A kanon történetét illető minden tanulmányaink arra vezetnek bennünket, hogy mit sem értünk el vele, ha evangyéliumaink egyikét vagy másikát kizárólag kánoni rangra emeljük." Helyesen jegyzi meg Scholten egy olyanféle következtetésnél, mely épen annak ellenkezőjét vitatja, mi történelmileg világos (t. i. hogy az újszövetségi kanon csak lassanként készült): hogy az ember saját szemének nem hisz, mikor efféle állítást egy „elismert névtől" aláirva lát. — S végre Volkmár aligha itél igazságtalanul — ámbár Tischendorf a maga munkáját sokkal jobban szeretné az orvos, mintsem a kritikus által megbiráltatni — midőn azt állítja, hogy Tischendorf szerint az újszövetségi kanon (legalább az evangyéliomok kanona) alkalmasint mindjárt aranykőtésben szállt le az égből az egyház számára. Vessünk még egy pillanatot Papiásra s annak a Máté és Mark evagyéliomára vonatkozó, annnyiszor idézett bizonyítására. Helyesen mondja Scholten az illető hely vizsgálatakor Eusebiusnál, hogy Papias a Máténak most meglevő görög, és eszerint kanonikus evangyéliumát nem tarthatta ezen apostol eredeti müvének, miután annak csak feltétes értéket tulajdonit. Szint igy áll a dolog Márk evangyéliomával, a melyről még kétes, hogy az általa említettel egyazon-e ? Ezenkívül ő még a presbiterek szájhagyományát eleibe tette az irott könyveknek. Egész munkájából evidenter kitűnik, hogy Lukács evangyéliumát még nem használta. — A negyedik evangyéliumot pedig feltéve hogy ismerte, semmikép se tarthatta