Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-02-16 / 7. szám

e.megye gyülekezeteinek és lelkésztársaimnak bizalmát, s igy tisztelettel eltávolítani magamtól e hivatalt, — vagy pedig hálás érzettel engedve a felhívásnak, elfoglaljam ezen üres széket, s alávessem vállaimat azon tehernek, mely vele együtt jár!" Amaz elsőt javalja annak eleven érzete, hogy kinek leszek utódja! — Mert nem az aggaszt engem, hogy az esperesi hivatal terheit — ily életerőval — el nem bírom, hanem az, hogy ugy nem bírom, mint nt. Szedenics esperes ur birta, kiben a fényes tehetség nagy tapasztalással, mély tudományosság szilárd akarattal, vas-szorgalom feláldozó szerénységgel, hivatalos tekintély nyájas barátsággal, dús érdem kevés igénynyel ugy voltak párosulva, hogy a boldogult e.megyénk egének ragyogó csillaga, egyházkerületünk disze, s vallásunk oszlop embere volt. — Lehetnék-e tehát oly vakon elbizakodott, hogy egyházunk ily oszlop emberének utódául meggondolatlanul lépjek fel? . . . E mellett, tudva azt is, hogy ritka érdemeinek s rendületlen hűségének mi volt a jutalma, — látva azt, hogy ragyogó tehetségeinek tiszta fenye, elismerés és méltánylás helyett, a hálátlanság árnyékát tükrözé visr -sza, — habár nem minden, de mégis — sok kebelben, mind ezt mondom tekintetbevéve, aki magát helyzetembe képzeli, alapos aggodalmaimat ugyhiszem indokol taknak fogja találni. Aztán, ha e.megyénk jelenlegi helyzetébe pillantok, melynek anyagi viszonyait az egymásután hosszú sorban következett mostoha évek elemi csapásai annyira zilálttá tevék, hogy e.megyénk kormányának korunk egyik legnagyobb hatalmasságával, a pénzzel keliend teendője megkezdésekor legelsőben is küzdtérre szállni; végre, ha saját erőm igen középszerű, sőt csekély súlyát vetem mérlegbe, melynélfogva félnem kell, ha vájjon képes leendek-e, ugy mint kívántatik, s magam is óhajtanám, becsülettel állani meg e.megyénk kormányán, ugy, hogy annak disze, se alant, se fent ne csorbuljon, akkor, megvallom, hajlandónak érzem magamat arra, hogy megtartva a most már jogosult cimet, s megköszönve a bizalmat, tisztelettel visszaálljak. Azonban, a másik oldalról, ha meggondolom, hogy megvetni egy ily jeles testület bizalmát, minf ezen veszprémi e.megye, annyit tenne, mint azt megsem is érdemleni, — mert hiszen aki mit becsülni nem tud, arra nem is érdemes, — s igy a visszavonulás csak méltó megvettetést lökne vissza reám, — ha meggondolom, hogy ha hátrálnék ott, hol cselekvésre szólittatom, ha időmet s erőmet a közjóra szentelni nem akarnám, ezen nemakarás által egyrészről a gyalázat bélyegét sütném magamra, másrészről megsérteném legszentebb kötelességemet, melylyel vallásomnak s egyházamnak tartozom, amelynek szolgálatára ajánlám fel egész életemet. — Mindezeket tehát meggondolva, itt vagyok tisztelendő és tekintetes e.megye! azon kijelentéssel, hogy a nekem szánt esperesi hivatalt készséggel elfogadom, azon reményben, hogy Isten, kinek ereje a mi gyengeségünk által szokott végbemenni, velem leend ott, hol én magamra hagyatva gyenge maradnék. Nincs ugyan elrejtve előttem, mily sok nehézség és teher jár együtt, valamint minden közhivatallal, ugy ezen esperesi állással is, melyre én magamat jelenleg felajánlom ! — Tudom, hogy sokat igényel most már az előhaladott korszellem, mely a hivatalos dolgok folyama körül is oly intézkedéseket követel, melyek kettős figyelmet s lankadatlan szorgalmat kívánnak. — Tudom, hogy az átalakulás korszaka nemcsak hazánkra, hanem evangyélmi egyházunkra nézve is beállott, s igy jelen van az idő, melyben a régi nyomatás vasláncai alól kibontakozva vallásunk szabadságát kiküzdjük a végett, hogy evangélmi egyházunk e hazában is felvirágozzék, s köztünk mindenek oly jó renddel folyjanak, hogy azon isteni vallás méltóságának megfeleljenek, melynek követői vagyunk. — Tudom, hogy e végett egyházunk minden egyes tagjának megvannak a maga kötelességei s csak egy sem hátrálhat anélkül, hogy mulasztásának hiányát az egész ne érezné, de tagadhatlan, hogy azokra néz mégis kiváltképen sok, és azoktól függ legtöbb, kik a hajó kormánya körül állanak. — Nincs tehát elrejtve előttem, hogy olyan hajó kormányára ülök, mely némi tekintetben zátonyra feneklett s várja, hogy vitorláinak oly irány adassék, mely szerint ne csak lengjenek, hanem azok segélyével bátran evezhessen az óhajtott cél felé. Es, midőn ezeket tudom, vájjon én volnék-e az a bátor, hogy ne mondjam vakmerő ember, ki mindazt magára vállalja'?.... Korántsem. — Hiszen tudom azt is, hogy egy ember ereje azt a nagy emelést rögtön megnem birja. Nem is egyedül magamban bizom én, habár, hogy a jó szándék és akarat részemről hiányozni nem fog, szentül igérem, de bizom tisztelendő, tekintetes egy házmegye! ezen mellettem lévő jeles férfiúban, nagys. Matkovich Tivadar úrban, kit e.megyénk világi kormányára ma megnyerhetni szerencsénk volt, s kivel rendszerünknél fogva egyesülten keliend mindazokat tennem, melyeket e.megyénk közjava megkíván. — Igen, ezen fellépésemkori belső habozásomat bátorsággá változtatja át azon körülmény, hogy téged látlak mellettem a kormányon érdemdús férfiú! Kinek magasztos vallásos érzelmeidet s példás buzgóságodat helyettes esperes hivataloskodásom rövid idő tartama alatt is, hivatalos érintkezésünk folytán, ismerni tanultam s szent hévvel öleltem, — A te oldalodon nincs okom vissza rettenni bármi nehézségtől, mely előmbe gördül; ahol én az utat még nem tudom, te vezérem leszel, ahol én gyenge leszek, te támogatsz engem; igy a benned vetett bizalom emeli bátorságomat, s a kölcsönös egyetértésnek, melyet én részemről felajánlok , örök zálogul ezennel felkérem jobbodat. Bizom egyszersmind a megyebeli s általam igen tisztelt lelkésztársaimban, kik mindnyájan fel tudják fogni hivatásuk nagyságát s tudják méltányolni azon reményeket , melyekkel hazánk és anyaszentegyházunk,