Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-02-10 / 6. szám

1 í 0 176 törekszik, s válópert szeretne indilani; ez egyébiránt csak coinbinatio, mert a törekvés titkos célja el van takarva, mit az elmélkedésből ki nem böngézhetni, ugy van vele az ember mint megszorított sajtóviszonyok közt az újságolvasással, ha a sorokban nem talál, a sorok közt olvas; ha ö fellép egy határozottan formulázott inditványnyal törekvésének végcéljára nézve, ugy azóta rég tisztában volnánk, de minthogy ezt nem teszi, megbocsát, ha az ábrándokban a valóságot keresvén, vélelmünknek tág mezőt engedünk, mire ugyhiszem, az igazság keresése érdekében jogosítva vagyunk ; na de ha mi öt a végcélra nézve nem érthetjük, értsen meg ö minket. Az iskolák viszonyait illetőleg Pap Károly úrral én is azt mondom, egyház vagy állam, tertiumnon datur, az utóbbihoz miként már fentebb is érintettem, az iskolák a jelen hazai viszonyok közt nem tartozhatnak, tartozniok kell tehát az egyházhoz, függetlenségről pedig itt szó sem lehet, mindaddig mig más viszony ok között a canonok füstre nem tétetnek; ki a mások szolgálatában áll, annak szükségesképen függenie kell valakitől, alkotmányos szempontból véve fel a dolgot a közhivatalviselés természetéből önkényt foly a függetlenség fogalmának bukta, s a felelősség kötelező ereje, független lehet maga a törvény, a jog, de személyek nem; függeniök kell e szerint a tanítóknak ugy, mint a papoknak ; mitől függhetnek pedig, mint épen azon törvényektől, melyek oltalma alatt állanak, s melynek szolgálatára s megtartására magokat kötelezték : igaz ugyan hogy N. S urat s a tanitókat az egyházi törvények szoros megtartására eskü nem kötelezi, de kötelezi a hivatal elvállalása cselekvényéből önkényt folyó hallgatólagos beleegyezésük, mi polgári törvények szerint is kötelező erővel bir; e kötelezettség alul is azonban, ha t. i. az terhesnek, alkalmatlannak a törvény igája elhordozhatlannak mutatkoznék, a menekülés kinek-kinek szabad akaratára van hagyva, azt megszorító s korlátozó canon nem létezik. De hogy még jobban is megértsen minket, mi a törvények határait szívesen engedjük kijebb terjesztetni, de mig rajtunk áll, azok belterjétnem engedjük összébb szoritatni. A magyar prot. anyaszentegyház nagy boltjának falára a van felírva, — fest gesetzte Preise, — el nem engedünk belőle semmit, mert alkunak itt nincs helye, de különben is az egyháznak, mint ős birtokosnak, meghallgatása, s beleegyezése nélkül mi alkuba se bocsátkozhatunk, az egyháznak szüksége van az iskolára, fordítsuk meg, az iskolának az egyházra, egyház és iskola kölcsönösen egészítik ki egymást, azt csak nem akarjuk talán magunkkal elhitetni, hogy az egyházak mi érettünk vannak? ha nem, ugy bizonyosan mi vagyunk azokért. Épen ezért bámulandó azon bátorság, melylyel N. S. űr nemcsak személyeket, hanem testületeket a canonok által rájok ruházott felügyeleti jog gyakorlatában magtámadván, megtámadja azokkal együtt az ős egyházat, mint eredeti birtokost, szerkezetében s jogaiban, s minthogy törekvésének végcélját szabatosan nem formulázza, ki nyújthat kezességet arra nézve hogy a törekvés motívumai tiszták s önzetlenek, kivált épen a jelen hazai viszonyok közt, sernper aliquid haeret. Talán fel se szólalok, ha a tiszta jó szándékfelöl magamat meggyőzhetem, hanem hát hiába, midőn ellenséges időben az ember valahol porfelleget lát, mindjárt ellenséget képzel, s épen ezért láttam szükséges dolognak a magyar prot. anyaszentegyház örállóinak is figyelmét e jelenségre felkölteni, hogy videant consules, ne quid detrimenti respublica capiat. Kötegyán, január 15. 1867. Muhi Sámuel, m. k. KÖNYVISMERTETÉS. Még egyszer a „Katekhetika vagy népszerű vallástanítás." Egy őszinte vallomással vezetem bé feleletemet, hogy t. i. még annyi fáradságomba egy cikkem megírása sem került, mint ez! Nem azért — szives olvasó — mintha ellenfelem munkája oly erős volna, hogy a dicséreten kivül szó sem férne hozzá, hanem — ellenkezőleg — mert oly rendkívül gyarló, — mind könyve, mind bírálatomra Cl 1866. évi .,Prot. L." 51. számában) tett észrevétele (1. ez évi „P. L." 3. és 4. számait), annyira alól áll minden kritikán, annyira rakva lényeges hibákkal, hogy, ha valamennyit ki akarnám mutatni, hatszorta nagyobb könyvet kellene írnom, mint ama „Katehetika vagy népszerű vallástanítás." De e lapok határai sokkal szűkebb körre utasítanak, s innen származik már az a nagy nehézség, miszerint néha alig tudom elhatározni, hogy a sok roszból mit húzzak elé. Másfelöl pedig kénytelen leszek egynehány hibát csak megnevezni, minden hosszabb fejtegetés nélkül. Reméllem, olvasóim igy is meg fognak érteni; legfennebb talán csak az az egy nem, a kinek legnagyobb szüksége volna rá. Vannak a tudományban oly egyszerű, ugy szólva kézzel fogható fogalmak, a melyekre elég csak rámutatni, hogy azonnal megértse minden elfogulatlan ember, a nélkül, hogy valaha valamely tudománynyal tüzetesen foglalkozott volna. Ilyen fogalom kétségen kivül az, hogy az elmélet és gyakorlat, — az érzelem és cselekvény külömböző dolgok. Mennyire meg van már az ember lepetve, midőn ezen igen egyszerű dolgokat egy rendes theologiae professor munkájában látja összezavarva ! Gondolom ennél csak az lehet nagyobb meglepetés, ha az a nagytudományu és nagytiszteletü professor megkísérti, hogy ama lehetetlennek hitt botlást megvédje, söt kimutassa, hogy az voltaképen nem hiba, hanem újonnan felfedezett nagy bölcseség! Jól tudom, hogy az olvasó közönség nem szeret kétszer hallani egy dolgot, s mégis kénytelen leszek néha ismételni magamat, söt nem csak ismételni, hanem egy pár dolgot oly aprólékos részletekig kifejteni, mint a kis gyermek előtt szokás ; mert ellenfelem annyira járatlan a tudománynak még legelső elemeiben is, hogy legfennebb csak igy, vagy talán még igy sem fog megérteni. Szerinte a katekhetika és népszerű vallástanítás, mégis csak mindegy; mert