Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-12-20 / 51. szám

a néptanítók, számos egylete arról tanúskodik, hogy a szent és nagy munkának végezése — hivatott férfiaink nemes sugallatuknak engedve — méltók akarnak lenni a népnevelői dicső névre. Lelki kín közt fordultam el egy napi lapban közölt cikktől, melyben egy tömeg néptanitói cimmel kérkedő egyén, dőreségében kinyilatkoztatá, hogy nem sz eret a nép szolgája lenni. — Nem hiszem, hogy e férfiak azt értették szavaikban, amit mondanak. — A nép szolgájának lenni minden időben dicsőség. — A protestáns egyház keletkezése óta a népet szolgálja s maga a nép egyrészének hitegységében all — s ha nemes szolgálatának a népnevelés terén nincs oly eredménye, mely a korszellem kívánalmának egészen megfelelne, annak oka abban rejlik, hogy mig egyrészt a pazar, s gondatlan államháztartás folytán az államadó, és az országos csapások, melyek a protestáns egyház tagjait is sujták, a buzgóság forrásait, melyekből az egyház szent céljaira meríthetett volna, megapaszták, addig másrészt az állam által a helyett, hogy működésében gyámolittatott volna,szent munkájában ezerfélekép gátoltatott. Ezek előrebocsátása után kérdem : Eleget tett-e a protestáns egyház a népnevelés terén azon kívánalomnak, melyet e nemzet művelődésének szempontjából az állam iránti kötelem 8 az emberiség szent érdeke elibe szab. — Nem hiszem hogy van e széles hazában ember, ki lelkiismerete szerint ezen kérdésre tagadó választ adna. Ha tehát a protestáns egyház eddig, midőn a népnevelés ügyét s a népet szolgálni ugy szólván bűn volt, a népnevelést ily önfeláldozással emelé, kérdem lehet-e most az államnak a magyar alkotmányos államnak ezen egyház irányában annyi bizalma, hogy azt a népnevelés teréről leszorítani még meg sem fogja kísérteni. Szerintem igen. Mert kérdem célszerü-e azon néptömeget, mely a népnevelést ennyire magáénak tekinti, azon befolyástól megfosztani, melyet e téren a protestáns egyház önkormányzati szervezete szerint eddig arra gyakorolt. Kérdem továbbá lehetséges-e a közoktatásügy ren -dezésekor a prot. egyházat, mint hazánkban a népnevelés eddig legtevékenyebb tényezőjét tekintetbe nem venni és azon tanintézetek és népiskolák létezhetését, melyeket ezen egyház életbe hívott, s amelyeket jelenlegi anyagi viszonyainknál fogva az állam pótolni nem volna képes — megtagadni. Vagy lehetséges e azon jogot, melyet ezek felett a protestáns egyház emberi és hazai törvényeink folytán gyakorolhat — kétségbe vonni. Azon általános törekvést, melyet Európa majd minden államában észlelhetni, miszerint az egyház befolyása alól az iskolát megmenteni kívánják, hazánkban, viszonyaink és a történeti fejlődések miatt nem vélem érvényesitendőnek ; mert ez hazánkban a nemzetiségek amúgy is érzékeny féltékenységét csak fokozná, és még alkotmányos államéletünk ezerféle ellenei miatt közoktatásügyünket oly kezekbe juttathatná, melyektől mentse azt az ég hatalma. Azonban ez által korántsem akaró,n azt mondani, hogy a magyar állam a közoktatásügyet magáénak is ne tekintse. Szükséges, hogy törvényhozó testületünk oly közoktatásügyi törvényt hozzon mielőbb, mely annélkül, hogy a protestáns egyházak e téreni jogait sértené, anélkül hogy az a közoktatásból monopoliumot csinálna, a köz-művelődést emelje és a népnevelést felvirágoztassa. Egy néptanító. Nt. szerkesztő ur! A solti egyházmegyei közgyűlés az ingyeniskoláztatás lehető foganatosítására buzdítván az egyházakat, buzdítása viszhangra talált a lacházi egyház kebelében is, s mindjárt a jegyzőkönyv vétele után kimondatott, hogy ezen elvet egyháztanácsunk pártolja, s kedvező körülmények bekövetkezésével létesíteni fogja. Nem volt egyházunkban egyetlen tag sem, ki ez üdvös eszmének ellenszegült volna, mit egyesek óhajtának, óhajtá azt egy szívvel lélekkel az egész gyülekezet, mely az istenháza iránti forró szeretetét épen a legutóbbi inség után is azzal bizonyitá, hogy önkénytes adakozás folytán a szószékre finom zöld posztó s ezüst rojtos teritőt vett. Mihelyt a nyári s őszi takarodás után a szorgalmas nép tüzhelyeihöz szorult, s inkább otthon tartózkodott ; az ingyeniskoláztatás eszméjét az egyháztanács újra megpendítette, s fölhívta arra az összes gyülekezet minden tagját, hogy a kényszeritésnek semmi nyoma se legyen. Számos aláírásokkal ellátott ív köröztetett, s ugy a szegények mint a gazdagok kifejezték azon kívánságukat, hogy az ingyeniskoláztatás tetté érleltessék, még akkor is, ha ahhoz áldozattal kellene járulniok. Az egyháztanács megbízottjai a városi tanács küldötteivel egyetértőleg készítettek egy tervjavaslatot, mely -szerint az ingyeniskoláztatás e városban létesíthető lenne. E tervjavaslat szerint az egyház fizetne még a tanitók fizetésébe 100 frtot; a városi pénztár szintén 100-at, — a közbirtokossági pénztár járulna 150 frttal; a különben is csekély egyházi adó 10 itce árpával emeltetnék fölebb; a vélemények ide vonatkozó szavai igy hangzanak : „mi ugy vagyunk meggyőződve, az illető pénztárak évi pénztár maradványainak több évi utánvizsgálása után, hogy a pénztár a közlakosság terheltetése nélkül ezen áldozatot megteheti; söt ha célszerűbb gazdálkodás hozatik be, a községi vagyonok kezelésénél ennyi összeget különben is elő lehet teremteni; de miért is hozhat az ember könnyebb és nyugodtabb szívvel és lélekkel áldozatot; tehetne le alapítványt, mint saját gyermekei, unokái javára?! hogy azok az iskolában ingyen képeztessenek, a tanitassanak." A f. é. dec. 8-ki közgyűlés határozata Lacháza város történetének fénylő lapját képezi. Az összes lakosság megjelent e napon a városházánál, hol az ingyeniskoláztatás tervjavaslatát készítő bizottmány fentebb emiitett véleményadása volt a közönség elébe terjesztendő. Mi