Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-18 / 33. szám

hogy az evangeliomi szabadság érzete annyira vérében van a magyar protestáns embernek, hogy csak tudomására kell juttatni azt, miszerint amaz elidegenithetlen kincs megmentéséről van a szó, melyért atyái annyit vérzettek, és hagyományos erénye, az áldozatkészség ismét uj életre fog éb­redni s az önsegélyezés eszméje meleg pártolókra fog találni. Ezen önsegélyezés mikép történendő megin­dítását fejtegetni, volt eredetileg célja e dolgozat­nak. Amint azonban irásközben a kérdés mind tisztább körvonalokat öltött lelki szemünk előtt, csakhamar beláttuk, hogy nem idő- és célszerű abba ez alkalommal bővebben beereszkedni. Mert feltéve, hogy kifejtett jogos várakozá­sainkat a törvényhozás teljesitendi, ez által hely­zetünk módosulni fog s ehhez képest teendőink is más mérveket öltendenek. Mind ezek után végeredményképen kimond­hatjuk, hogy egyelőre nem marad részünkre más, mint, hogy — amint báró Vay ő excellentiája a S.-Patakon julius hóban tartott egyh. ker. gyűlést megnyitó genialis beszédében gyönyörűn kifej­tette—, várjuk be az országos ügyek közel jö­vőben történendő kifejlését, addig pedig készül­gessünk folytatandó eszmecsere és adatgyűjtések utján ügyeink végleges elintézésére. Ballagi Mór. Ugy szó a sok közül. Van-e az igaz küzdelemnek méltó bére ? Eme kérdésre a mai-kor eseményei fennhangon és tettekkel bizonyítva felelik: „Igen is van" — viszonyítva ezeket kedves magyar hazánkra ; midőn életét, vagyonát, a köznemzeti becsület- és önmegtartásért a kényszerítő szükségben áldozatul adta, nem érdemlett szenvedések súlya alatt békével hordozta leaíáztatását, tűrte és fizette a koldussá léteiig a mindég növekedő ujabb és ujabban kigondolt adókat, mindent veszített, mindent áldozatul adott, csak reményét nem veszítette s jogait fel nem adta! Es ime a legközelebb mult 18 éves szenvedés után a hazafiak reménye teljesedett, jogai visszaadó félben vannak, a hazának megkoronázott királya van ; ki midőn fejére tette a magyar nemzet koronáját, országlását azzal kezdé meg, hogy a haza védelmére kelt honvédek rok­kantjai s azok árvái, özvegyei szomoritó sorsuk enyhíté­sére, — hogy a hazafiak belefáradt könyörületességét kikerüljék, — a nemzet ajándékát egy alaptökévé, a nem­zet kezébe tette le; a nemzet pedig naponkénti adomá­nyai által oly tőke alapot egészít ki, mely méltó jutal­mazása lesz a nemzet azon méltánylásának, melylyel fennállása óta oly nagy volt a szép és dicső tettek végre­hajtásában. Van hát bére az igaz küzdelemnek; mert 18 évet végig nyomorgott honvédek még megmaradt néhánya, s azok nyomorban küzdő özvegyei és árvái, ha csak némi részben is reme'nyelhetnek részesittetni az irgalomnak, de a nemzeti nagylelkűségnek morzsáiból. De midőn a megkoronázott magyar király s ki­rálynő ily fényes jelét adja az elismerésnek, s megelőzni látszik a nemzet kérését is: — akkor méltán nagy legyen a magyar nemzet is, hogy másnemű honvédéiről se felejt­kezzék meg, azokat is 300 éves küzdelem s nyomor után, vigye be már egyszer az ígéret földére, kiket a bujdosás­nak nyomorai, a probáltatások nehéz harcai, a gúny és rágalom nyilai és mindenek felett a porig alázott sze­génység szenvedései a hazafiság a hazaszeretet ösvé­nyéről egy percig is le nem terelhettek. Ezen más nemű honvédek a protestáns lelkészek, és tanitók (ezeknek özvegyei és árvái). Ezek kiáltanak segélyért, ezek némelyei éheznek, és nélkülöznek mindent, a mi a legegyszerűbb minden­napi élhetésre is szükséges. Ezek azok, — tagadhatlanul, kik mindeddig meg­védték, megőrizték a honi, a magyar nyelvet, s vele a magyar nemzetiséget, és ezek lennének-e többé elfelejtve s kizárva a nemzet jótéteményesei közzül akkor, midőn az általok megőrzött nemzeti nyelv többé el nem enyészhető. Ha van az igaz küzdelemnek méltó bére, ugy el nem maradhat többé a magyar protestáns lelkészek és tanitók jutalmazása sem. A küzdelmek, miket kiállottak, tudvák mindenki előtt, azok nem ráfogások, azok a történet könyvéből is soha ki nem türülhetők. Es ha kérdem, ennyi elfelejtés, boszszantás, ennyi nyomor és szükség mellett is a magyar prot. vallás autonómiáját ki oltalmazta meg ? Felelet: a protestáns lelkész és tanitó. — A próbáltatás és fenyege­tés napjaiban ki támadtatott meg, és ha ezek nem hasz­náltak, az Ígéreteknek ki tétetett ki leginkább? Felelet: a szegény lekész! És eltántorodott-e csak egy is azok kőzzül ? Es ha a nagy adók, a mostoha körülmények kivet­ték is kezéből a mindennapi kenyeret, s szegénysége miatt egy közönséges jó napot sem képes magának és családjának szerezni; mégis azon lelki erők teljesen meg­vannak nála, hogy nemzeti nyelvét, hazaszeretetét auto­nómiáját, még ennyi áldozatok mellett most is hiven őrzi, s fel nem adja. És kik ezen eddig elfelejtett fiai a honnak ? Azon lelkészek, kik a kormánynak organumai, a kormányzat­nak másokkal együtt kiegészitői. —Az egyházi jog mondja: „A törvényesen bevett egyház anyagi tekintet­ben is követelheti a Statustól, hogy ha az ország terheit másokkal egyformán mozdítja elő célszerű nevelés által:

Next

/
Thumbnails
Contents