Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-11 / 32. szám

Mert ha mi mereven ragaszkodunk e téren is autonómiánk hoz, a clericalis és ultramontán párt, bizonnyá! rokonszenvet mutatand abbeli törekvéseink irányában ; csakhogy az ezen oldalról nyilatkozó sympathia már magában is gyanús, s alatta bizonyosan azon káröröm lappang: hogy filléreinkből föntartott tanintézeteink nem birják kiállani a versenyt az "állam által rendezett iskolákkal; következéskép a tudományosságban hátramaradunk, s mi eddig oszlopa, erőssége volt egyházi életünknek, a tudományos alap, kiesik lábunk alól s kérdem : — avagy nem jól számitanának-e elleneink a maguk módja szerint ? Hiszem azonban, főtiszt, egyházkerületi közgyűlés ! hogy mind ezen életbevágó tárgyak fontosságát mindenki mélyen érzi közöttünk; érezzük mindnyájan, hogy ha valahol, bizonyosan ezek körül kell az idő jeleit komolyan megfigyelnünk. Absolut és még nem is nemzeti kormánynyal szemben igen erős fegyver, s mondhatni: nélkülözhetlen fegyver volt kezünkben az autonomia, legszigorúbb értelemben: de nem foglalhatunk-e más állást nemzeti kormányunkkal szemben, — kivált ha bizonyosok vagyunk benne: hogy hazánk önállása, alkotmányos élete, független felelős kormánya meg fog szilárdulni ? ez felette fontos kérdés, s erre nézve a közel jövő fog részünkre majd útmutatást adhatni. De bármit, hozzon is az magával, az elővigyázat és eszélyesség azt követelik tőlünk: hogy ha egyetemes egyházunk a törvény értelmében értekezletre hivatnék fel, az elvekkel s kivánalmainkal szükségeinkhez képest készen legyünk, mert ha egyszer a mutatkozó alkalmat elszalasztjuk, s iskoláink és népnevelésünk, ugv anyagi, mint szellemi hiányain, — mely kettő szorosan összefügg, — segíteni ez úton elmulasztjuk, félő hogy tul fogunk szárnyaltatni, s nem leend többé módunkban a bajon segíthetni; mert nem tagadhatjuk, hogy a lefolyt sanyarú 18 év anyagilag felette alásülyeszté népünket, — s a nevelés és oktatás nagyszerű ügyéhez, a kor kívánalmai szerinti áldozattételekre, alig számíthatunk. — Meggyőződésem azonban, e tárgyra nézve, mindamellett is az : hogy be kell várnunk: miszerint a vallás, és közoktatási minisztérium majdan egy vagy más útoni felszólításának nyomán terjessze maga részéről javaslatait elébb eleinkbe, mintsem mi azok iránt nyilatkoznánk. — Ezt pedig azért, — mert mi annyira megszoktuk a kormánynak, irányunkbani m ostobaságát s a clerus omnipotentiáját, hogy magunktól talán a kellő mértékot sem tudnók hirtelen eltalálni. — Szükséges minden esetre, hogy egyházunk az eddiginél magasabb álláspontra emelkedjék, s teljes önérzettel álljon meg a helyen, melyet a gondviselés számára kijelölt, — értse meg, ugy átalános társadalmi és közműveltségi szempontból is, hogy azon elv, melyet a protestantismus képvisel, azon vallásos erkölcsi világnézet, melyet a reformátio szült, de mely nem felekezeti többé, hanem átalános, emberi, „a lobogót, melyet sok küzdelemmel fölemelt, most már magas szellők viszik." Ha volt korszak, melyben a protestáns ember magas önérzettel tekintett a zászlóra, mely alatt szolgált, és szolgál, ugy a mai kor az. A protestantismus már nem csupán vallásfelekezeti, hanem társadalmi életelv. — A szabadság, melyet a reformatio a vallás nevében fölavatott, áthatotta az élet minden körét, a társadalom minden intézményeit; és a gondolat s lelkiismeret szabadsága, melyet kimondott, s annyi szenvedés és véráldozat által megszentelt, a mai társadalom éltető elemévé lett. Ez az idő örvendetes jelensége. Ha már egy kiválólag katholicus földön is ily szózatok hangzanak, a kormányszéken, s a törvényhozás magas házában „szabad egyház, szabad államban. — Ki ama legkétségtelenebbet, a lelkiismeret szabadságát tagadja, a szabadság ellenségének nyilatkoztatja magát; s a kormány, mikép egyesek, vágyva vágynak élvezni azon nagyszerű vallásos látványt, midőn minden polgár szabadon csatlakozik azon hithez, a melyhez neki tetszik, s imádja istenségét, ugy miként azt leghelyesebbnek t a r t j a, s egyik vallás sem követel maga számára sem védelmet, sem kiváltságot, hanem működi k és fejlődik a közös törvény p a i z s a alatt; — ha mondom — igy nyilatkozik már Olaszországnak is első államférfia, akkor bizonnyal állithatjuk, hogy azon elvek, melyeket a protestantismus vall, tisztel és követ, folyvást fő tényezői az előre haladó kor szellemének, a népek erkölcsi fejlődésének. — Nem szükség, hogy a protestáns ember az egyház vaílástételének minden betűjét aláírja ; különben sem hívén a dogmák csalhatatlanságában és változhatatlanságában. — Szellemben és szeretetben mindnyájan egyesülhetünk, söt egyesülnünk kell! Az elv, mely közös zászlóra van írva, mely alatt küzdünk, a hidegeket, fölmelegítheti, a hanyagokat föl -buzdíthatja, a kétkedőket meggyőzheti, s a buzgókat lelkesítheti. — Az ezzel ellentétes vallásos világnézet még fennállhat külsőleg egy darabig, de valóságban nem ! a közel jövő befogja bizonyítani, hogy azon szabad szellem, melyet a reformatio fölavatott, — diadalmat fog aratni! E hitben legyünk mindnyájan egyek ! De nekünk — magyarhoni protestánsoknak, nem esak ezen oldalról, — hanem hazai szempontból is, van okunk az örömre ; és így midőn oly szívesen üdvözöljük, a haza alkotmányos újjászületését, a mi örömünk kétszeres. — Mi a nélkül hogy a polgári érdemet s elismerést a magunk részére akarnók kizsákmányolni, avagy jutalmat várnánk és követelnénk, — szerényen, de nemes önérzettel mondhatjuk el: hogy az alkotmány újjászületésének előharcosai valánk. Midőn a nem rég múltban az alkotmány szent temploma feldulatott, a szobrok, melyek ékesiték, szétszórattak, s az oltár, melyen a honfi szív áldozott, — megszentségteleníttetett; a protestáns egyház is az önvédelem harcára szorittatot. — Mi a romok közt az l79°/i-iki vallásügyi törvény, mint az alkotmány egyik erődéjébe vontuk 04*