Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-07-14 / 28. szám

legelőször kihirdette a pápai törvényt, mely mindenkinek az excommunicatio büntetése terhe alatt kötelességévé teszi, hogy a mi eretnekségről tudomása van, meghatározott rövid idő alatt jelentse be. Ez kötelessége volt mindenkinek kivétel nélkül, sem a házasság, rokonság, vagy erkölcsi kötelezettség, sem semmiféle emberi viszony nem mentett fel alóla. A ki a tudomására jutott eretnekséget nem adta fel, maga is az eretnekség vádja alá esett; azon rovatba tartozott pedig mindaz, a mi egy embernek igazhitűségét kétessé tehette: szavak, tények, s átalában minden eltérés a nagy tömeg szokásaitól, amint III-dik Innocentius meghatározta. Ellenben bűnbocsánatot Ígértek mindazoknak, akik egy eretnek feladásában, befogatásában, elitélésében részt vettek. A vádló soha sem léphetett fel nyilvánosan, mivel azáltal az eljárás ünnepélyes menetét megzavarta volna, sőt még nevét sem fedeztek fel a vádlott előtt, mert ugy vélték, hogy, ha e miatt a bizonyságokat valami veszedelem érné, később senki sem lépne fel tanúképpen. IV-dik Pius 1561-ben ezt határozottan mégis tiltotta. Természetesen a szembesités is elmaradt. — De a törvényszék minden vádló nélkül, puszta gyanúra befogathatott bárkit, s megkezdhette ellene a vizsgálatot. Még messzebb távozott az inqusitio minden szokásos, törvényes gyakorlattól a tanukra nézve, mert a „h i t é r d e k é b e nu

olyan egyének szavát is bevette, akiket mindenféle egyházi és polgári törvényszék visszautasított volna; ott az excommunikáltak, esküszegők, hamisan esküvők, bűnrészesek, polgári bűnök miatt elitéltek, aljas nők, — egy szóval minden fajtájú gonosztevők tanúskodhattak a legfedhetlenebb életű ember ellen, — a

gyalázatnak és alávalóságnak nem volt olyan magas foka, mely amaz „i steni törvényszék'1

előtt bárkinek is vádját érvénytelenné tette volna. Ha egy tanú előbb esküvel erősítette, hogy a vádlott ártatlan, később, ha az ellenkezőt állította másodszor is esküre bocsátották, s ezen második, vádló bizonyságtételét fogadták el érvényesnek. Ha valaki maga is az eretnekség vádja alatt állott, senkinek javára nem tanúskodhatott, de vádolnia érvényesen lehetett bárkit. Hasonlókig állott a dolog házastársakkal, gyermekekkel, vérrokonokkal, — mindezeket csak akkor fogadták el hiteles tanuknak, ha a vádlott elitéltetése érdekében tudtak valamit mondani. Két tanúnak vallomása után el lehetett az embert Ítélni, egy tanúnak szavára, vagy csak puszta gyanúra is kínzó padra vonták a szerencsétlent. Ki bűnét bevallotta, s eretnekségét esküvel megátkozta, a halált elkerülte; de kemény s megalázó büntetést kapott, mely a körülmények szerint lehetett holtig tartó fogság. Az inquisitorok börtönei rendkívül kínzók voltak, csak a halálra kínzástól óvakodtak! Azt, ki meggyőződése mellett megmaradóit, átadták a világi hatóságnak, hogy végeztesse ki. Ha az inquisitor valamely vélekedést eretnekségnek bélyegzett, az illető tartozott azonnal visszavonni, ha megtagadta, mint nyakas eretnekkel bántak vele. Gyakran legyilkolák azt is, ki az eretnekséget állhatatosan tagadta, mert az ilyen a makacs töredelmetlenek rovatába eshetett. Az inquisitornak minden gondját arra kellett fordítani, hogy a vádlott magára valljon. Eymerich a ravaszságnak, csalásnak és mesterfogásoknak egész rendszerét fejti ki, melyet az inquisitor fölhasználhat, hogy vallomást eszközöljön ; ígérhet kegyelmet, szelíd bánást, stb. a mit azonban nem kell megtartania, s átalában elég leplezetlenül kifejti, hogy a cél szentesíti az eszközöket (p. 3. 23. 434): mert minden olyan büntetés, melynek célja az eretnek lelkét megmenteni a kárhozattól, tulajdonképpen kegyelmi eszköz, az egyház szeretetének nyilvánítása, tehát maga a kegyelem. Ha mindezen eszközök eredmértv nélkül ma-J radtak, akkor következett a kínpad. — A kínzást a régiek csak a rabszolgák ellen vették gyakorlatba, s a római császárság korszakában kiterjesztették használatát a felségsértéssel vádlott szabad egyénekre is. A római jogból vették át a 13-ik században az itáliai városok. De az egyház egész addig ugy vélekedett, hogy a kinzás a keresztyénség szellemével ellenkezik, s igen helytelen, csalárd eszköz; a mely pap annak alkalmazása körül bármi csekély részt vett, azonnal szabálytalanná vált, azaz, a papi teendőket nem végezhette. — IV-ik Innocentius, az iquisitio sajátképi teremtője hozta alkalmazásba ezen átkos eszközt is, s öt századon át boldogította vele a pápaság az emberiséget a Krisztus nevében. —Ezen készlet volt a hit törvényszékeinek legfőbb támogatója!