Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-06-23 / 25. szám
Ezen alapelvek nyomán módosult és alakult meg a különböző kath. országokban a házasságkötés joga. A protestáns egyházban a reformatio nem állapította meg határozottan a házassági tanfogalmat, másfelöl a tridenti "végzeményeket sem lehetett egészen elfogadni, s ez az oka, hogy nálunk a lényeget illetőleg a házasságkötés joga felől a tridenti zsinat előtti jogfogalom ingadozik, söt részben össze van zavarva. Az az elv, mely eddig határozottan kimondva nem volt, s melyet a tridenti zsinat szilárdan kimondott és formulázott, hogy t. i. a házasság sákramentom , minden habozás nélkül s általánosan elvettetett. Luther a házasságot minden jót eredményezhető és ajánlatos dolognak állitá, de egyszersmind azt is kimondá, hogy az „oly kiilsö világi dolog, mint a ruházat és élelem, a ház és az udvsr, s alá van vetve a világi hatóságnak." Az akkori rosz egyházi jurisdictioval s más részt a coelibatussal szembon ő nem is nyilatkozhatott máskép. O nem elégedett meg azzal, hogy a házasság egyházi oldala mellett annak világi oldalát is elismerje, mit már a scholastikusok megtettek, hanem mindenekfelett azt kívánta, hogy a házasság megkötése a hatóságtól kiadott polgári rendszabályoknak vettessék alá, a házassági törvénykezés az államra ruháztassék mint szintén a házassági törvények hozatala is, s egyszersmind a világi és főleg a római jog házassági szabványait érvényeseknek ismerte el. Kálvinnak nézetei a házasságkötés felől a mi irodalmunk utján is eléggé ismeretesek. A hitvallástételek és az ev. egyházi rendeletek a 16. században a házasság sákramentomi mivoltát elvetik, azt mint isteni intézményt dicsérik s egyes theologusok és jogászok ép azon elveket vallják melyeket Luther. Hogy a papi esketést sem a helv. hitvallás sem a heid. káté egy igével sem kívánja, sőt nem is emliti, felesleges mondanunk. „Miután azomban sem a pápák sem a kánoni jog szerint ítélendő világi hivatalnokok nem voltak képesek a szükségkép létrejött házassági uj jurisdictiot gyakorolni, már a schmalkaldeni cikkekben külön házassági törvényszékek kívántatnak, s ezen szélesen elterjedt kívánalomhoz képest a házassági jurisdictio csaknem mindenütt az ujonan előállott konsistoriumokra bízatott, melyek, bár országfejedelmi hatóságok voltak, de mégis a korábbi papi törvényszékek jogait vették át, az eljegyzések, elválások, házassági viszálkodások és törvényesitési viszonyok felett ítéltek, mig a vagyoni ügyek a világi törvényszékeknek estek. Ennek következése lett, hogy a házasság állítólagos világi jelleme mindinkább feledésbe ment, néha a házasság sákramentomi fogalma felé közeledtek, s az ennek ellenében joggal emelt s tényleg érvényesült ellenmondás, a 18. század kezdetétől fogva papi törvénykezéssé fajult a házassági dolgokban.", Érdekes szemmel kisérni, mint fejlődött ki lassan-lassan, s mint szilárdult meg a házásságkötés formája is. Miután a megszaporodott „titkos házasságok" általánosan roszszaltattak, az egyház pedig nyilvánosságot hozott be a házasság megkötésébe, az egyházi házasságkötés a 15. század vége óta a közvélemény helyeslésével találkozott. Az állam ekkor a házasságokkal ép oly keveset törődött, mint egyéb erkölcsi és személy-jogi kérdésekkel. Az egyház beavatkozása által a németországi fejedelmek semmi rövidséget sem szenvedtek, mert ők egyszersmind legfőbb püspökök is voltak, s miután a papi hivatalnokok csak ugy alárendeltjeik voltak mint a világiak, rájuk nézve körülbelül mindegy volt, hogy egyházi vagy világi hivatalnokok igazítsák e el ezt a dolgot. A protestáns tanfogalom a házasságra nézve a kánoni joghoz csatlakozik, mely szerint a házasság megkötésére nézve a házasulandók puszta beleegyezési-nyilatkozata elég. Luther, bár a kánonjogot elvetette, lényegileg maga is ily nézetben volt; a papi egybekötést jónak és ajánlatosnak állitá, de nem absolute szükségesnek; szerinte a házasulandók bele -egyezésének ünnepélyesen és közönségesen tett kinyilvánítása a házasság megkötésére lelkész közbejötte nélkül is elég ; az eljegyzéseket is kötelezőknek nyilvánitá, s ezzel sok bajnak nyitotta meg a forrását. A két evangy. egyházi rendeletek, bár a házasság papi egybekötését a hitvallásokhoz hiven, sehol dogmának nem nyilvánítják, mindazonáltal azt csaknem mindenütt megkívánják, kihirdetéseket rendelnek, az eljegyzést és a házasságot a kánoni jog szerint egy sorba állítják, s a hézagszerü erőt a házasulandók beleegyezésének, de nem a papi összekötésnek tulajdonítják. A 18. században a kanonisták és racionalisták azt sürgettek, hogy a házasság csupán polgári szerződés maradjon, ezzel ellentétben az egyházi irók a papi összeadás szükséges voltát vitatták, ámbár csaknem mindnyájan egyetértve azon nézetből indultak ki, hogy az a házasság lényegére nem tartozik. Azonban a 18. század vége felé már törvényhozásilag általánossá lön azon lassanként elterjedő nézet, hogy a házasság csak az egyházi összekötés által ismertetik el törvényesnek ; igy kívánták az egyes államok törvényei, nem isteni parancs folytán, hanem a felek kölcsönös biztosítása és az erkölcsiség érdekében ; a copula carnalis (a jegyes elhálasa) lényegtelenné vált, a házassági jurisdictio a papi consistoriumoktól elvétetett. Mindent egybefoglalva azt lehet mondani: „A 16. században egyházi összeadás még nem létezett, hanem inkább csak egyházi megerősítés; a 17. században is ez a nézet maradt érvényben, habár azon másik is kezdett felmerülni, hogy az összeadás alapítja meg a házasságot. Ez a fogalom a 18. században uralomra jutott. Tehát csak ettől kezdve lehet a házasság egyházi kötéséről beszélni." (Mindezen dolgokból kimerítő tudósítást ád ezen könyv : Das Recht der Eheschliesung in seiner geschichtlichen Entwickelung von Emil Friedberg, Leipzig 1865. 827 lap, mely munkának a berlini prot. egyh. lapban megjelent ismertetéséből vettük legnagyobb részben adatainkat. V. ö. K. Hase} Handbuch der prot. Folemik gegen die r. kath. Kirche. Leipzig. 1865, melynek 474— 513 lapjain e kérdésre vonathozólag szintén sok derék adat foglaltatik, melyből egynehányat szintén felhasználtunk,)