Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-23 / 25. szám

775 • Miben áll a baj voltaképen ? Abban, hogy a nép nemcsak hétköznap, de vasárnap sem igen megyen templomba; hogy sem a nép, sem általában müveltebbjeink (kevés tiszteletreméltók kivételével) nem ragaszkodnak szívvel lélekkel szent vallásunkhoz; annak ügyeért nem nagyon áldozatkészek; söt, kivált a nép, a papi és tanitói fizetést is igen vontatva rójja le. Nem szándékom jelenleg a métely származása okait fürkészni. Akár a népben gyökerezzék a baj, akár a községi nagyobb birtokosok lágymelegségében, akár talán a lelkipásztorban is: elég szomorú, hogy sok helyen immár meg van, minélfogva az a kérdés merül fel, hogyan orvosoljuk azt? Hozzá lássunk-e azonnal a gyógyításhoz, vagy elodázzuk, talán a politikai viszonyok átalakulásáig; talán iskolai ügyünk rendezéseig, mennyiben a jól rendezett iskolák, e tekintetben is üdvös hatással lesznek; talán a zsinatig, vagy talán ad calendas graecas? Most is eléggé idült ez a nyomorúság, s még se tennénk-e semmit gyors enyhítésére? Az elemi csapások sujtolta Ínségesek fölsegélléséhez mindenki siet tehetsége szerint hozzájárulni: csak a lelki ínségesek ügyét ne vennék-e föl a hivatott orvosok ? Vájjon csak a mindennapiakban szűkölködők tudnak-e kenyérért kiáltani; vagy talán az éhező lelkek nem sírnak kibeszélhetetlen, de annál érthetőbb nyelveken? „A ki egy pohár vizet ad az én nevemben — mondá üdvözítőnk — bizony el nem veszti annak jutalmát." Jól megértsük, nem anyagi áldozatra hív fel bennünket a nagy mester, hanem egy kis fáradságra; csak arra kér, hogy vizet merítsünk, az örök élet vizét, annak kifogyhatatlan kútfejéből — az evangyéliomból. A baj olyan természetű, hogy azon testületek, mint olyanok nem, s csakis egyesek segíthetnek. Az egyes elhívottak közt, minden gyülekezetben első helyen áll a lelkipásztor. „Mintha bizony a szegény pap egyedül mindent tehetne" — hallom sok oldalról a felszólalást. Nem mondom, hogy a lelkipásztor mindent, — de azt igenis, hogy sokat tehet; az egyh. elöljárók lelkesebbjeivel kezet fogva pedig, még többet. Aztán ha ő nem fog lelkesen a munkához, ki lásson utána? ha ő veszi lágymelegen az ügyet, hogyan vádolhatja hallgatóit közönyösséggel ? ha a sómegizetlenül, mivel sózatik meg? . . . Sokan lehetnek buzgó lelkipásztoraink között, kik sokat vesződtek, s vesződnek talán ez órában is, ebaj kiirtásával. Elhiszem, hogy egyik egy, másik a körülmények szerint, más űtat-módot talált a baj megszüntetésére. Bocsássák meg nekem azonban, ha buzájokba vágom sarlómat, s elég bátor vagyok egy orvosszert indítványozni, oly szert, mely a radikális kűrára alkalmas lehet, miután annak áldásos következményeit sok helytt láttam és tapasztaltam. Az orvosság igen egyszerű, majd minden vasárnap, vagy ünnepélyes alkalommal, ajánlja a lelkipásztor a szószékből: bibliaolvasás, imádkozás! — más szóval kifejezve házi istentisztelet. E szerint csupán az alkalmazás módjában térek el másoktól, mennyiben szerény indítványom szerint, magának a rendelő orvosnak (—papnak) kellene legelőbb bevenni a sokszor feldicsért gyógyszert, hogy népét mentül bátrabb és számosabb követésre bátorítsa. Furcsa indítvány! zúgolódik — hiszem — egynémely megrémült segédpap — talán nincsen elég isteni tisztelet ? Még csak az kellett, hogy ezt is szaporítsuk, mint az adót! Igenis uraim, ha az istentiszteletet adónak nevezem, oly értelemben, mint idvezitőnk mondá; azt azért teszem, hogy elmondhassam azon forró óhajtásomat, hogy a pótadó annyira rúgjon, mint a foadó, világosabban szólva, hogy a hétköznapi isteni tisztelet megtartását szintoly erkölcsi kötelességnek nézzük, mint a vasárnapit. Távol legyen tőlem, mintha ez alatt azt érteném, hogy lelki pásztoraink nem tartják rendesen a mellékes isteni tiszteletet. Söt feltéve, hogy minden gyülekezetben a legnagyobb pontossággal tartatik a reggeli és délesti isteniszolgálat, kérdezem, vájjon ezzel el van-e érve a cél ? Lássuk, mikor szoktak hétköznap templomba menetelre harangozni ? Reggel: mikor már a nép hozzáfogott munkájához, s délután, mikor m é g be nem végezhette azt. Természetes, hogy egy munkás sem igen örömest szakítja meg munkáját, minek aztán az a következése, hogy alig megy más a templomba, mint egykét vénasszony, kik már az élet munkájában kifáradtak, vagy kedvezőtlen időben még azok sem. Igy lévén a dolog, vájjon nem lenne-e épületesebb, s az egész gyülekezetre kihatóbb, ha az üres templom falaira hullott könyörgések helyett, minden család egy rövid isteni tisztelettel kezdené meg, zárná be napi munkáját. Reggel egy buzgó könyörgés, felolvasva a családfő által; este e mellett egy fejezet a könyvek könyvéből, (s ha ugy tetszik, még egy dicséret elmondása is) bizonynyal több hasznot hajtana, mint a harangoknak minden kongatása. A mi különösen ajánlatossá teszi a házi buzgólkodást, az, hogy részt vesz abban a család minden tagja, a cselédek ugy, mint a gyermekek. Hogy mily hathatós eszköz ez a kis kör minden tagja vallásosságának ébresztésére és edzésére: nem szükség mondanom. Előkészítő lenne ez egyszersmind a vasárnapi isteni tiszteletre, melyen már csak azért is igyekeznék mindenki megjelenni, hogy a hívek seregében még buzgóbban dicsérhesse a seregek Istenét mint otthon, s hogy gyönyörködhessék az Úr beszédében ! . . . . Lehetnek, kik a fentebbi beszédekre mosolyogva, vagy talán szánakozva mondják : ifjúi ábrándozás ! valósithatatlan képzelödés f jámbor óhajtás s több efféle. Ugy ? hát akkor mire való volt eddig is a népet bibliaolvasásra serkentgetni; s kérdem egyáltalában mire való népünk kezében a szent irás ? Talán, hogy a tűztől, jégesőtől, vagy árvíztől megoltalmazza ? mint valamely varázsszer. E végre bizonynyal alkalmasabb és olcsóbb eszközök lennének az u. n. szent olvasó, az első, másod- s a jó ég tudja, hányad rangú és rendű szentek képei, ereklyéi stb. Mi evangeliomi keresztyéneknek hívjuk magunkat; de ez nem azt teszi, hogy mindenben a bibliát fogadjuk el zsinórmértékül, annak szavaira esküdjünk, anélkül, hogy tudnók, mit is foglal sajátképen magában az irás ? Nem is azt jelenti, hogy azt csak papjaink ismerjék, hiszen azért volnánk-e mi királyi papság, hogy mint a leviták, a szent sátornak csak deszkáit cipel-