Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-09 / 23. szám

Lépjenek ki a nazarénusok a nyilvánosság terére, adják elő vallásos institutiójukat s célza­taikat, s ha a társadalom azokat magára veszélye­seknek nem találja, ám kövesse, a ki akarja. De mig ugy vannak, amint vannak, az államnak nem­csak joga, hanem kötelessége is arra kényszerí­teni őket, nemhogy vallásos nézeteiket megtagad­ják, hanem hogy a polgári teendőkre nézve vala­mely bevett insitutióhoz szabják magokat. Meg kell gondolnunk, hogy nálunk az egyhá­zak vezetői, a papok nemcsak egyházi hivatalno­kok, hanem állami teendőket is végeznek, amen­nyiben az államhatalom ezekre bizza az anyaköny­vek vezetését. A. papok irják be a házasultakat, szülötteket és megholtakat. Az állam e teendőket a papokra nem csak azért ruházta át, hogy a la­kosok számát evidentiában tartsa, hanem hogy amikor akarja, mindenkor megtudhassa, kik es­nek katonai sorozás alá. Kérdjük már most, a nazarenusoknál, kiknek nincsen papjok, ki fogja e teendőket végezni? Vagy egyátalában hajlandók-e ők ily törvényes összeiratásnak magokat alávetni? Bizony pedig az állam e tekintetben az Ő ked­vökért kivételt tenni nem fog, sőt a másfelekezetü polgárok jogosan követelhetik, hogy ilyes kivétel ne is történjék, mert a mennyiben az ő fiaik nem katonáskodnak, mi nekünk kellene ő helyettük is katonáskodni, ami sem nem méltányos, sem nem jogos. Mivel az anyakönyvbe való beiratásnak ok­vetlenül meg kell történni, az államhatalom, vé­leményünk szerint, alig találhat jobb expedienst, mint ha a nazarenusokat a törvény egész szigorá­val arra kötelezi, hogy halottjaikat és szülöttjeiket azon egyház anyakönyvébe Írassák be, melyhez ők vagy illetőleg őseik tartoztak. A beiró pap pe­dig jogosan követelheti, hogy a nazarenus, aki különben semmi más kötelezettséggel sincs iránta, minden ily beírásért legalább azt a díjt fizesse le, melyet ő saját híveitől ilyes alkalmakkor kapni szokott. Csak még kevés türelmet kérünk e tárgyban t. olvasóinktól. Lapunk mult számának belföldi rovatában a bács-baranyai ref. egyh.megye közgyűlési tudósí­tásában szó van a nazarenusokról, különösen ama végzésről is, melyet rólok az imént emiitett e. m. közgyűlése hozott Mi saját részünkről egészen helyeseljük azt, hogy az egyházmegye kimondotta, miszerint a nazarénusok ellen egyházi kényszert nem kell használni, de már azt roszalnunk kell, hogy a vi­lági hatóság tisztán vallási ügyben, milyen a ke­resztelés és egyházi temetkezés, beavatkozásra van felszólítva, sőt hogy a világi hatóság még erő­szakkal is kényszeríti a nazarenusokat tisztán vallásos teendők végzésére. Tudjuk, hogy egy francia közmondás sze­rint „l'appetit vient en mangeant," az étvágy evés közben jő meg. Ha tehát az ál­lamhatalom a vallásügy terén szabad szellemet tanúsít, ne szólítsuk azt fel, hogy tisztán vallásos dologba mások ellen a mi javunkra avatkozzék be. Mert meg lehet, hogy majd később felszólítás nélkül is be fog avatkozni mi ellenünk a mások javára. Ha államnak joga van azt követelni valakitől, hogy gyermekeit megkereszteltesse és halottait egyházilag temettesse el, akkor jogosan jelölheti ki azt is, hogy melyik egyház szertatása szerint kereszteltessük gyermekeinket, és temettes­sük el hallottainkat; mert amaz nem kevésbé vág be a vallás benső lényegébe mint emez. Csak ezeket akartuk megjegyezni a fentebbi cikkre a nazarenusokról. Lássuk már most a má­sik cikket. Vallási mozgalmak Angliában. A mult héten az angol parlamentben érdekes vallási vitatkozások fordultak elő. Derby lord a felsőházban jelen­tette, hogy királyi bizottmány neveztetett ki, mely vizsgá­lat alá vegye a ritualisták — igy nevezik két év óta a puseistákat — vallási gyakorlatait, miután az angol egyház­ban a szertartások már nagyon sokfélék kezdenek lenni. A bizottmány feladata, vizsgálatát az isteni szolgálat minden részeire kiterjeszteni. Mielőtt e tárgyhoz hozzászólanánk, némi észrevétele­ket kell tennünk. Az angol vallással ugy van a dolog, mint az alkotmánynyal, melynek lehetetlen volna szövegét adni, miután teljesen nem is létezik. Szakadatlan sora az a char­táknak, leiratoknak, parlamenti actáknak, melyek gyakor­latba mentek át. Ugy van a protestantismussal is. Anglia nem fogadta el egyszerre sem Luther, sem Calvin, sem Zwingli tanait* Eleinte megelégedett, hogy a katholicismus ellen intézte tá­madásait, megtagadta a pápa suprematiáját, aztán kiküszö­bölte egyik vagy másik dogmát, amint épen érdekökben volt azoknak, kik a kormányon ültek. Ami azonban a szer-

Next

/
Thumbnails
Contents