Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-26 / 21. szám

segítve hitsorsosain szóval, tanácscsal, de leginkább segítve cselekedettel. Régi időktől fogva törik az emberek a felett fejüket, miként lehetne a nagy és kedves embereket az enyészet romboló hatalmától megóvni, és őket az utókor számára épségben s eredetiségben fentartani ? e végre különféle módokhoz és eszközökhöz folyamodtak. Némelyek számára pompás mausoleumokat építettek, — másoknak a fels hőkbe nyúló roppant márvány gúlákat raktak össze, melyek mind e mai napig dacolnak az idők viszontagságaival, — majd ismét sokakat bebalzsamoztak, — némelyeket arany, ezüst és vasból öntött hármas koporsóba zártak, mig igen sokaknak Phidiás mester vésüje akart örök emléket biztosítani. Oh de mind ezen roppant költségek és erőfeszítések i hiu kísérleteknek bizonyultak be, mert ha némely ily építmények, vagy márványból alkotott faragványok, századokon keresztül korunkig fenmaradtak is, — de elmosódott, elveszett a feledékenység mély tengerében még emlékezetük is azoknak, kiknek megörökítésére ez óriási müvek egykor készültek. Ime tisztelt gyülekezet! mily kézzelfoghatólag kitűnik az anyag és szellem közti ellentét, mily külömbözők ós eltérők a századok fogalmai a nagyság és maradandóságról. Mig a régi kor nagyszerű építmények s tornyok emelésével akarta létezésének nyomait örökre biztosítani, addig az ujabb idők nemzedéki a szellem láthatatlan hatalmában vélik az egészet romboló ereje feletti biztos diadalt elérhetni. És ugy hiszem e nézet a felfogás, nem a képzelet játéka, nem hiu ábrándkép többé, hanem maga a valóság; mert mig Dárius mesés gazdagságát, Babillon és Ninive roppant körfalait, Palmyra tündöklő kertjeit hiában kerestük a föld színén: azok a részvét drága gyöngyei, azok a néhány csép könyük, melyeket egykor Izráel népe hullatott szeretett birájának Sámuelnek halálán: még ma is tündökölnek, még máig sem száradtak fel végképen, — sőt valahol az evangeliom prédikáltatik az egész világon mindenütt hirdettetik az ő emlékezeteért (Máté XXVI. 13); — pedig e könyük, sem hármas ércedényben rejtegettettek, sem aranybetükkel nem vésettek fel, hanem egyszerűen veszendő pergamenre valának feljegyezve ekképen : „meghalt pedig Sámuel, és siratá öt az egész Izrael." A nagy és nemes tettek, s azoknak a közönség által kellőleg méltányolva tisztelete, a hálás keblek soha ki nem haló kegyelete tehát egyedül azon romolhatatlan érc, mely megmarad és el nem porlik soha örökké! Ilyen ércből alkotá idvezült gondnokunk maradandó emlékét, ilyenbe vagyon bevésve nemes tetteinek hosszú lajstroma, mely biztosíték arról, hogy az ö nevét a feledékenység árja, soha el nem fogja sodorni, valamíg csak emberek lakják a földszínét, kik az igaz érdemet kellőleg tudandják megbecsülni, és mérlegelni. Az ő nemes szivének élő tanújele egyházmegyénk kebelében, a még most is fennálló és naponként gyarapulásnak örvendő egyházmegyei özvegyi pénztár, melynek legnagyobb lendületét kétségkívül, azon 400 p.forint adá, melyet az idvezült annak javára, sok évekkel ezelőtt letenni kegyes volt; nem az ő nemes szivének s ritka keresztyéni erényének örvendetes hirnökei-e azon többnyire még élő jeles hazafiak? kik az ö mindenre kiterjedő gondosságából, bőkezűségéből nyerték az első tápanyagot a bennök szunnyadó szellemi erők kifejtésére, s kik az ö támogató ápolása, s atyai pártfogása nélkül elvesztek volna végképen, vagy nyom nélkül maradtak volna örökre, mig most a polgári és egyházi társaságnak sokan közülök méltó dicsekedései. Az ő jó szivét áldozni kész buzgóságát hirdetik egyházmegyénk jegyzökönyvének csaknem minden lapjai, feljegyezvén azon számtalan közgyűlések kitartásáért méltó köszönetünket, melyet ö valóban meg is érdemlett; — szóval azon időponttól kezdve midőn, mint magát minden oldalról kellőleg kiképzett ifjú, a mindég híres pataki és debreceni collegiumokból a nyilvános életpályára kilépett: mindjárt megtalálta a neki és szíve nemes hajlamainak leginkább megfelelő tért, melyen aztán mindvégig ernyedetlen buzgósággal küzdött és megállott. E tér az egyház és iskolák ápolása, emelése és virágoztatása vala. De a vallás és egyház szolgái is jókor felismerték benne az anyaszentegyház és iskolák nemes őrét, s mint Tolnainegye ifjú jegyzőjét, már 1813-ban algondnokul kérték, az akkor kitűnő hirben állott Horváth Ádám oldala mellé alkalmaztatni, s ez utóbbinak később másuvá lett elhivatásával, a külső-somogyi egyházmegye 1816-ban sietett öt rendes gondnokává megválasztani. E hivatalos kapcsolat létrejötte után évről-évre növekvő arányt vett s mindinkább bensőbbé vált a felejthetetlen viszony, az egyházmegye, s annak kormányzója között, ugy hogy bátran ellehet róla mondani, mit egykor a zsidók vénei, a kapernaumi százados érdemei méltatására felhoztak Jézusnak : miszerint szereté Ő a mi nemzetségünket, szereté és nagy becsben tartá vallását, szereté kiváló leereszkedéssel annak szolgáit, szereté az egyházat, szereté ennek veteményes kértéit az iskolákat, s ezek felvirágoztatására Istentől nyert javaiból szünet nélkül sáfárkodott, egyházmegyénk minden iskoláinak bibliát s térképeket adományozván, s évről-évre 3—4 szegény sorsú tanulónak házánál élelmezése mellett a gyönki gymnasium alapítványához 600 p.frttal járulván. Sőt betűszerinti értelemben elmondhatjuk az evangeliom szavaival: miként synagógát is épített a mi számunkra, mert — mint mindnyájan jól tudjuk — a gyönki gymnasium most létező díszes emeletes épülete minden más hozzájárulása nélkül ö általa emeltetett. És hogy az általa épült, folytonosan ápolt, s kegyelt intézet, és nemes tetteinek sorozata tetözetlen ne maradjon még élete végóráiban is kegyesen megemlékezett arról, 500 forintot hagyván annak fentartására. Ugy hiszem ezek után nt. egyházm. közgyűlés! hogy feleslegessé vált ott gyenge szavakkal szónokolni, hol a tények ily hangosan beszélnek. Méltán fájlalhatják tehát az ö elhunytát minden rokonai, barátai és tisztelői, — méltán fájlalhatja a polgári társaság, különösen pedig Tolnamegye, melynek ö a legválságosabb időkben, a kisértetek nehéz korszakában, tántoríthatatlan jellemű, és megvesztegethetetlen igazságú birója vala. De különösen és mindenek felett, — kivált ebben az Isten oltára iránt annyira meghidegült és közönyös világban — legméltóbb fájdalommal te-