Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-26 / 21. szám

végre csakugyan fedeztek fel egyet, de kiről később kisült, hogy Savoyából való származás. Az egyesült államok azon része is visszakívánja már a régen gyakorlatban volt kényszeriskoláztatást, mely az ujabb időben azzal felhagyott. M. Henry Bemard amerikai publicista mondja: „csak egy eszközt ismerek a választók vadságának meggátlására, kiknek tudatlansága társadalmi és politikai intézményeinket fenyegeti végveszélylyel, ez oly törvény hozatala, mely szerint minden gyermek köteleztessék iskolába járni, mert egyedül itt nyerhet morális nevelést." Massachusett állam újra felállította, még pedig igen szigorú büntetéssel összekötve, a kényszeriskoláztatást. Az 1862 apr. 30-án hozott törvény minden helységnek kötelességévé teszi, hogy a gyermekek utcai koborlása és iskolai mulásztása ellen intézkedjék. Minden gyermek, 7—16 éves korig, ki e rendelet ellen tesz, 20 dollárnyi pénzbirságra büntettetik, — melyet természetesen a szüléknek kell megfizetni, — vagy a törvényszék által nevelő és javitóházba tétetik. — Boston három hivatalnokot választott, kiknek mindegyikére egy városharmad van bizva. Nevök: „truant ojficers." Ezek folytonosan járkálnak a reájok bízott városrészben, és ha iskolaköteles gyermekkel találkoznak, megkérdik a mulasztás okát. Ha ruházathiány miatt történik ez, a jótékonysági bizottmányhoz folyamodnak, mely tüstént orvosolja a bajt. Itt van lehető röviden vázolva s pár példa által erősítve a kényszeriskolák szükséges és hasznos volta. Különösen nálunk lenne ez áldásteljes, legalább a jövÖ nemzedék nem igy szólna, mint a hogy a mai szól: én se jártam iskolába, te is el lehetsz nélküle ! hanem igy : engem kényszeritettek, hála Istennek, hát csak te is járj szorgalmasan ! Mindenesetre világos, hogy csak akkor lesz ezen rendszabály hatékony, ha a nyilvános vélemény és a lelkészek befolyása támogatja. ' Kálosi Lipót. KÖNYVISMERTETÉS. Egy bölcsész és bölcsészettanár Magyarországon* Léle kt a Uj mint gymnasiurni kéziköny. ívta Va n d r á k András harmadik újonnan szerkesztett és javított kiadás,, Eperjes. 1863. — Tiszta logica, felgymnasiumi tanulók számára. Irta V. A. Harmadik kiadás. Eperjes. 1867. — Bölcsészeti erkölcstan iskolai kézikönyv alakjában. Irta V. A. Második átdolgozott kiadás. Eperjes. 1865. — Bölcs eleti j o gtan (íszjog). Irta vezérfonalul a nyilvános leckékben V. A. Eperjes. 1864. Egy német bölcsészettörténet-iró munkája előszavában azon panaszolkodik, hogy a philosophia iránti érdek a mi korunkban nagyon csekély, sőt azt mondja, hogy mig korábban miveltség és philosophiai míveltség csaknem egyet jelentettek: most mintegy a kor színvonalán állásáról ad tanúságot az ember, ha a philosophiáról némi előkelő kicsinyléssel beszél. Mikor elolvastam e sorokat, akaratlanul is elmosolyodtam, s azon gondolat támadt bennem, hogy ez a német iró nem tudja eléggé becsülni tényleges állapotaikat, mert ha más nemzetekre tekint: okvetlenül be fogja látni, hogy náluk a philosophia iránti érdek, ha tán csökkent is, de inkább csak azért csökkent, hogy nagyon sokan más terek felé fordították munkásságukat, hogy nagyobb mennyiségű adatot adjanak a philosophia szolgálatára, sem mint azért, mintha a philosophia céltalansága általános nézet volna. S ez nagyon helyesen történik, mert a philosophia csaknem kétségtelenül ürességbe jut, ha az általános tudományosság nem szolgál számára termékenyítő anyagul. — Sőt tovább mehetünk; az egyetemes tudományosság haladása az, a mi legbiztosabb rugó a philosophia haladásában ís. Aristoteles philosophiájának teljessége azért volt oly sokáig feledségben, mert az embereknek nem volt az az egyetemes ismeretük, a mi annak megértéséhez kívántatott, s csak is a formális részek, kiváltkép a categoriák tana, örvendettek nagy keletnek, a mi aztán csakugyan ürességhez is vezetett. — Visszatérve azonban a kérdéshez, vájjon mit szólna ama német iró a mi viszonyainkra, a hol szerte szét soha egyebet nem hallani a philosophiáról, mint kicsinylő, lenéző, ócsárló nyilatkozatokat, — a hol a philosophiával csak azok foglalkoznak, a kiket jó vagy balsorsuk, szóval a véletlen a philosophia-tanitáshoz vezetett, s ha ezek írnak aztán valamit, vagy az akadémia kegyelme folytán láthat munkájuk világot (ha t. i. az „Értesitő"-beh megjelenhetnek) vagy kénytelenek csak egy-egy sovány tankönyvbe foglalni tanulmányaik eredményét, mert közönség egyáltalában nincs az ilynemű dolgozatokra, ifjúságiink pedig mire a philosophiai tudományok hallgatásához elérkezik: egyáltalában nem bir azzal a tanulási ösztönnel, hogy képes legyen annyi türelemmel tanulni — habár csak egy részét is p. o. a logicát, a philosophiai tudományoknak, a mennyi megkívántatnék arra, hogy ugy ismerjék azt, hogy annak minden lépten-nyomon tapasztalhassák jó eredményét. Ez az ifjúság, természetesen, a divattal tart, s miután divat a philosophiát kicsinyleni, szintén kicsinyli ö is, s ha a tanár előadásai alatt egy-két cikkre nem marad idő a kiszabott, s nagyon is szűkre szabott órákból: azt az ifjúság bizonyára magánosan soha el nem olvassa. A philosophiával foglalkozóknak közönsége tehát a philosophiával ex professo foglalkozók számán tűi csak kivételesen terjed. — Igy növekszik aztán fel az a közönség, melynek valóban nincs semmi érzéke a philosophia sem egyik, sem másik oldala iránt, s a ' mely a logica vagy logikátlanság iránt oly közönyös, hogy midőn egyszer legkitűnőbb iróink egyike kimagyarázta egy pár sorát azoknak, a kik félremagyarázták, s bámulandó világossággal kimutatta nekik, hogy, a mi csak egy szétválasztó ítélet, azt küzdőfelei egyenes állitásnak vették: ez a közönség, mely a megtestesült józanságnak, a megtestesült logikának tarja magát, azt mondta rá, hogy „tücsök-fogdosás," „zabszemhegyezés." *) Dr. W. Bauer „Geschichte der Philosophie für gebildete Leser zugleich als Einleitung in das Studium der Philosophie" cimü munkájában.