Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-14 / 15. szám

„A világi uralkodó — irja III. Mihály császárnak — tartsa magát oly távol a vallási ügyek rendezésétől, mint az egyházi, a polgári kormányzástól. Az ördög befolyása okozhatta, hogy a pogányok császárai egyszeri-mind főpapok is voltak. De Krisztus ideje óta a császár nem igényelte a papság jogait, sem a főpap császári névre nem vágyott. Mert az íidvözitŐ ugy különité ei s állitá fel mindkét tisztség határát, hogy a keresztyén uralkodó az örök életre valókért az egyházhoz térjen, s viszont a főpap a világi dolgokban az állami törvényeknek engedelmeskedjék, s igy egymás befolyásától mindkettő menten maradjon. A ki Istennek szolgál, ne avatkozzék világi ügyekbe; — s kinek hivatása világi dolgokra irányul, ne gyakoroljon hatalmat a lelkiek felett. S ezzel gondoskodva van arról is, hogy mindkét fél szerényen a maga körében maradjon, s ne emelkedjék-e két hatalmi lépcsőn túl magasra." Ezen gondolatok nyugaton nem enyésztek el, sőt a keresztyén élet hatalmas alkotó elemévé váltak. — Még a pápáknak azon kimondott követelése is, mely szerint ők isteni jognál fogva a világi hatalmat is birják, — mindig együtt hangoztatott ezen tétellel: „a pap ne ártsa magát világi ügyekbe, s ne vágyjék uralkodó névre." — Mert bár a pápa (igy okoskodtak) bir is világi hatalmi joggal; de ennek gyakorlatát világi fejedelmekre ruházza, s maga csak az egyházakat tartja meg. — Még a római egyházi államban sem kormányozhat közvetlenül maga. — Alvaro Pelayo, a pápai hatalom XIV. századbeli legtüzesb védője, ezen elvet állította fel: „A pápának az egész világon legfőbb hatalma van ugy az egyháziak — mint a világiak felett. De a világi hatalmat a törvényes császárok, királyok, és fejedelmeknek, — saját örökös tartományában pedig igazgatóinak kell átengednie." Az egyházra vonatkozólag Pelayo csak azt igazolta elméletileg, mi gyakorlatilag ugy állott. Mert tényleg a pápa csak az egész feletti főhatalmat birta, egyes részek felett hercegek és hűbéresek uralkodtak, a városok felett saját választotta elöljáróik. A közös főúrnak mindnyájan adót fizettek, s szükség esetén katonát állítottak. Az uj kor kezdetével a pápai államban nagy átalakulás történt, melynek oka az akkori egyházi és politikai élet viszonyaiban keresendő. — Nevezetesen ekkor éledt fel a görög-római műveltség, mely a lelkeket annyira elfoglalta, hogy a keresztyén egyházi életsirja szélén látszott állani. Sehol sem utánozták oly szerencsével a régi szónokok, költők és képző művészek mesterműveit mint Italiában; de nem is uralkodott sehol oly általános pogány érzület és erkölcstelenség. „Az italiai élet — irja Balbo Caesar — a műveltség bűn és nyomor keveréke volt. Folyton tartó háborúk, orgyilkolások, árulás, méreg és tőr közt élvmámortól szédelegtek." — Ilyen erkölcsi élet szükségkép az elmúlt pogány államélet képét tárta fel; — a tyrannismusét, minőt Machiavelli rajzol, és annak ellentéteit: a féktelenséget és összeesküvést. Mind e tünemények a középkor letűntével leginkább Rómában és az egyházi államban léptek fel. — Florenc mellett Róma volt a tudományok és szép művészetek újjászületésének bölcsője; de e műveltség, valamint az Augusztusok korában, ugy most is fényével a legnagyobb romlottságot fedezte. Az érzéki szépérti rajongás közepett a keresztyén erkölcstan nagyon szigorú és fanyarnak tünt fel. A nemes Yl-ik Hadrián, ki a bűnös kicsapongásoknak véget vetni— s az életbe ismét komolyságot akart önteni: csak gyűlölséggel és megvetéssel találkozott. Halálát a római nép örömhírként fogadta. Az egyház politikai állapota teljesen megfelelt a pogány életnek és gondolkozásmódnak. A városok és tartományok főnökei nagyrészt embertelen zsarnoksággal uralkodtak. A Bentivoglik Bolognában, Oliveretto Fermóban, a Malatestik Riminiben, mindenek felett pedig az iszonyú Borgia Caesar. Machiavelli rólok szedte a vonásokat uralkodója rajzához, s példákul őket hozza fel oktatásában, hogy miként kell az uralkodónak a vallást kizsákmányolni, az adott szót megszegni, kegyetlenségeket elkövetni, az ellenfélt veszélybe csalni s megölni stb. Ily uralkodók alatt az állami rendezet teljesen bomlásnak indult. A főnökök örö -kös harcban éltek egymással birtoknövelés-, családi gyűlölségből vagy politikai pártoskodásból. A népből kialudt az erkölcsiség és jog iránti érzék; összeesküvés, gazság, gyalázat megszokott dolog volt nemes és polgár előtt egyaránt. — Az állam elemei egymás ellen lázadtak, s vagy a szétszakadozásnak kellett bekövetkezni, vagy az