Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1866-10-07 / 40. szám
Nem légből kapkodott állítás ez, ha a tanitó figyelemmel kiséri azon rendes tüneményt, miszerint sok eleven, szép tehetséggel megáldott gyermek, ki kezdetben a legtöbb reménynyel és sikerrel biztat, egyszerre minden feltűnőbb ok nélkül elkedvetlenedik, kábult és bágyadtan ül, arra a gondolatra kell jönnie, hogy ezen gyermek beteg. Beteg igenis beteg s betegsége az agy megerőltetéséből származik, mind ezt az orvosok állítják. Ha ez áll, minek butítjuk szegény gyermekeket rendszeresen s minek engedünk oly szülék különös kívánságának, kik szeretik, ha gyermekük minél előbb feltűnően előre halad, ha jól tudjuk, hogy ezen előre haladást drágán kell megvásárolni. A hol kisdedóvodák nincsenek, ott ha az iskolai hatóság az eddigi szokástól eltérni nem akar, és így szükséges, hogy a hat éves gyermekek is iskolába járjanak, különös figyelemmel kell a tanitónak azon lenni, hogy a gyenge gyermekeket valahogy tul ne terhelje és meg ne erőltesse. A 7 éves gyermekek rendes iskolakötelezetteknek tekintendők szerintem a tizennegyedik év teljes Végződéséig. Ezen iskolakötelezeitek négy osztályba osztandók, az első évben járók képezik az első osztályt, a második és harmadik évben járók képezik a második osztályt. A negyedik és ötödik évben járók képezik a h a r rn a d i k osztályt. A hatodik és hetedik évben járók képezik a negyedik osztályt. Sokan mosolyogni fognak ezen indítványon s méltán, a kinek alkalma volt tapasztalni a szülök nagy részének megálalkodottságát, miszerint azok még a jelen hat évig tartó tanfolyamba is mily rendetlenül küldik gyermekeiket, megérti ezen keserű mosolyt. De kérdem nem szent kötelessége-e minden embernek azon lenni, hogy utódai tökéletesbüljenek, nem szent kötelessége az egyháznak, ha mindig azon van, hogy tagjai tökéletesbüljenek, hngy minden módot felhasználjon a cél elérésére s azon egyeseket, kik a protestáns szabadságba burkolódzva minden szép szót fülök mellett eresztenek el, komolyan kötelességökre szorítani; Egy üdvös intézményét ismerem a Bach rendszernek s ez az, hogy a rendes iskoláztatást követeié és az iskolakényszert is alkalmazta. Az egyház méltán tiltakozott jogaiba való avatkozás ellen, de keresztyéni türelem nem elégséges arra,"hogy népünket kiemeljük a tudatlanságból, minek elég bizonyítéka a legutóbbi követválasztások alkalmávali visszaélések és részben szegénységünk. Ne mondja senki nekem, a nagy angol nemzetben is van szegény és van elég visszaélés a választások alkalmával; az nem emel bennünk feljebb egy hajszállal sem. — Az apának és anyának nincs joga gyermekét megölni; mert az egyház és az állam s az összes emberiség tagja. Ezt mondja mind az egyház, mind az állam, mind az emberiség. — Hát lelket ölni joga van ? Mi pedig az iskolátóli elfogása a gyermeknek ? Nem késseli ölés, de a szükséges élet és fejlődési szükséglet megtagadása. Miért nem történik tehát az iskola törvényes hatósága az egyház által szigorúbb eljárás azok ellen, kikről Krisztus azt mondja, ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, hanem azoktól kik a lelket ölik meg; mért nem veszi az ellenszegülök ellenében mint más esetben az állam segédkezét igénybe, — tán ez sokkal kisebb valami, minthogy veszélyes eredményűvé legyen? Nem, ez a világosság elvonása és véka alá rejtése. Komolyabb eljárást kiván és követel nemzeti és emberiségi érdekünk. (Vége köv.) KÖNYVISMERTETÉS. A magyarországi ref. egyház közönséges Enekeskönyvéről, az énekek szerzőinek névsorával. Történelmi közlemények. Irta Révész Imre, a debreceni reformált egyház egyik prédikátora és a magyar tudományos akadémia levelező tagja. Debrecen, nyomatott a város nyomdájában. 1866. Szerző sajátja, K. 8r. VI. 43 11. Ismét egy, terjedelmére nézve kicsiny, de belsőjére annál nagyobb mü az Erdösi, Dévai és Kálvin élete megirójától! Ismét egy monographia, mely egyházi történetünknek és belső egyházi életünknek fontos hézagát tölti be, mely mig a történet kutató előtt adataiért becses, addig az egyszerű prot. embert meghatja, mert megtanulja belőle, kik szerzették — mint találóan elnevezvék — „dicséretei'% vagy szerzővel szólva tudatot nyer róla „hogy vájjon azon gondolatok és érzelmek, melyek egyik vagy másik énekünkben kiválólag megragadják s fensöbb tájakra emelik az éneklő egyeseket vagy gyülekezeteket, — kinek elméjében és szivében fogamzottak meg legelőször ?" És Révész úr ezt oly nyomós rövidséggel vitte keresztül, a minővel irni csak — ö tud. Újnak nevezett énekeskönyvünk irói nagyrészben mindeddig ismeretlenek voltak, csak igen kevésről tudtuk mind ekkorig hogy ,,vajh-ki ö ?" És most e tátongó ür egyszerre be van töltve. Régi énekeinkről több jött napfényre, hisz már — tudtomra — Ember Pál közölt néhány irót egyháztörténeti müvében (136—743 11.), Krogh János XII. órájában (Veszprém 1803. 106—117 11.), Tóth Ferenc prot. ekkl. históriájában (389 — 391 II.) s utánuk Ivánka, Szentpéteri, Erdélyi a Sárospataki Füzetekben; e lapokban is több izben meg volt kisértve a szerzökutatás és illetőleg régi énekeink Íróinak egybeállítása, csak a közhasználatban levőkről lett közrebocsátva minél kevesebb adat. De nézzük a kéz alatti kis müvet 1. §-ában az elmúlt századokbeli énekeskönyveinkről értekezik a tisztelt szerző azon alapossággal és kritikával, mely tulajdona. Szerettük volna mindazáltal, ha ez kissé bővebb volna; emelné ugyan a könyv árát — mi mostani viszonyaink között kérdésbe jöhet — s terjelmét is növelné, de annál többet tanulhatnánk is belőle. A 2. §-ban mostani énekeskönyvünk létrejövetelének történetét vázolja; kiviláglik ebből a sok nehézség, melylyel össze volt kötve a kezdeményezők munkája, világos lesz az, hogy melyik egyházkerület karolta föl az ujitás eszméjét leglelkesebben és hogy kik tettek az ügyért legtöbbet. A 3. §-ban a zsoltárirókról, 4. §-ban azoknak versbefoglalói, — a francia Márót és Bézáról, a magyar Sztárairól és Szenei Molnár Albertről nyújt élet-