Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-23 / 38. szám

lani. *) Ilyen tényezőknek tartja értekező a képezdéket az iskolavizsgálatot, sa tanitói értekezleteket. A tanitás épen ugy szakképzettséget igenyel mint bármely más tudomány. Nézetem ellentétben áll egyesek azon állításával, hogy a tanitás inkább művészet mint t ud o m á n y. Ha bármely téren a siker, kedvező eredmény szakképzettségtől feltételeztetik, hol érvényesül ez igazság inkább, mint a nevelészet terén. S ha a múltban viszsza tekintünk, leverő lélekkel látjuk, hogy csak néhány évtizeddel ezelőtt hazánkban, magában a prot. egyházban, mely pedig erejét épen hívei míveltségében keresi s találja, — a szó szorosb értelmében vett paedagogiát hasztalan keresünk. Nemcsak hogy képezdék hiányoztak, melyekben alapmegvetését tehette volna le az ifjú jövő életpályája nagy fontosságához, hivatása sokoldalúságához irányt nyerve, — de főiskoláinkban a növelészet, mint a többi tudományok mostoha testvére, háttérbe szoríttatván, másod- söt harmadrendű szerepre utaltatott , ha szerepvivésnek mondható azon hetenkinti két három óra, mit tán a legjelesebb készültségü, de a magasb növelészetben avatatlan tanár azon ifjúság előtt tartott, mely inkább kényszerűségből, mint jövője előkészítésének szükségérzetéböl látogatta az előadásokat. A kerületek ugy, mint maga az egyházegyetem, midőn semmi súlyt nem fektetett leendő néptanítóinak kiképzésére, a népiskolák hanyatlásának, igy a közmíveltség elesésének lett oka, mely mulasztás szomorú következéseit megtermé keserű gyümölcsül az egyháznak. Tanítóink képezdék hiánya miatt biztos alapvetés nélkül foglalták el állásaikat. Szilárd alap nélkül építeni nehéz — lehetetlen. Sokan tanítóink közül e lehetetlenséggel küzdöttek meg. Hogy találunk tanítóink közt többeket, kik képezdei előkészület nélkül nemcsak a kellő szerencsés sikerhez jutottak el, de magasb nevelészeti elmélet színvonalán állanak, milyeket örömmel emelek ki megyém tanitó testületéből is többeket, hogy ök iskolai alap nélkül odajutottak, hol most önérzettel állanak, e jelenség egyrészt a mily ritka, másfelöl az illetőkre hivatkozom, mennyi utánpótolással, mennyi tanulmányozással átvirasztott éjek árán lett kiküzdve, elérve a szerencsés siker, mely képezdei kedvezőbb előkészítés mellett fele fáradsággal, még magasb mérvben lett volna elérhető. De tanítóink utalva voltak, ha szakképzettség nélkül léptek is ki, talán magán szorgalom, önmunkálkodás által pótolhaták a képezde hiányt ? Az önmunkálkodásra segédkönyvek kellenek, de midőn az egyházban paedagogok, s paedagogia nem volt, lehetett-e ott és akkor a növelészetnek irodalma ? Puszta volt hazánk növelészeti irodalmának mezeje; a néha megjelenő egyes müvek kisded oázok voltak, melyek a roppant pusztaságban észrevétlenül enyésztek el, annyival inkább, mert a kezdeményezés nehézségeivel küzdvén e növelészeti munkák, magokon hordozák a tökéletlenség erös színezetét. A külföldi nevelészeti irodalom *) Az itt érintett elveket — részleteket az ágostai egyház, jelesül a dunántúli kerületre kivánom vonatkoztatni. igaz magas fokra fejlődve állt, de idegen nyelvekben nagyrészt járatlan tanítóink, csak magyar munkákra lőnek utalva. Egyházi tudósaink nem igen léplek e térre, mely a mily ismeretlen volt, oly kevesektől méltatott, oly kevés jutalmat — eredményt igérö vala. Várhatott-e kérdezem az egyház az iskoláktól sokat, a tanítóktól a nagyszerű feladat pontos megoldását akkor, midőn a siker alapmegvetését elmulasztotta, midőn e közönyösség által a népnevelés jelentéktelenségét irta alásjelezé. Most a képezdék ügye került a megoldandó kérdések felszínére. A kerületek ugy mint az egyházegyetem felismerék azon elodázhatatlan kötelmüket, hogy a képezdék felállítása égető szükség, az egyház létezésének egyik feltétele. Fájdalom ez eszme most sincs kellőleg méltatva, legalább nem oly mérvben, mint a szent ügy jogosan megvárhatná. A képezdék az egyház testében egy szellemi ü t é r, de a képezdék ügye, ez ütér, oly lassan mozog, oly vontatott haladásu, hogy félnünk kell, miszerint a végetlen lassú mozgás nem a bekövetkező halált jelezi-e ? (Vége köv.) ISKOLAÜGY. ÉRDEM ÉS JUTALOM. — Viszhang 0 . . y úr cikkére. — „Ne keseríts kérlek, ne kérdezd mi vagyok ? Nemzetemnek lettem koldus-tarisznyája, A mi keserű van ezen a világon, Az én hivatalom mind énnekem hányja. Az én hivatalom a nemzet talpköve, Azért van ily alant, azért nincs öröme !" Innen-tul tizennégy éve, hogy azon testületnek vagyok tagja, mely a maga társadalmi álláspontján milliók anyagi s szellemi jóllétének tényezője; s ennyi idö — ugy hiszem, untig elegendő arra, hogy pályája keserűségeiből eleget kóstoljon egy rector-féle halandó : de labdacséval, minőt 0 . . y. úr a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" ez évi 30-ik számában „Lehet-e a tanítóknak egyforma fizetésük a lelkészekkel ?" cim alatt szerény testületünknek nyújtott, aligha traktált még meg bennünket valaki ?!... Igaz ugyan, hogy a már régebben kapottakkal egyetemben, cikkiró s társai örömére ez egyet is elnyelhetnénk anélkül, hogy miatta jeremiádokra fakadjunk, — azonban tartunk tőle, hogy ha még érzékeny fájdalmunknak sem adunk hangot, utóvégre ilyesmit is kellend hallanunk : „hogy ez a mesternáció (ez is a mi cimünk) alábbvaló a féregnél, mert ez ha a hátára lépnek, legalább föltartja a fejét /" — Valóban ritka egy cikk, — s csupán egy kevés világfájdalmasság kellene hozzá, hogy tartalma miatt az ember még Guttenbergre is megharagudjék. — Azonban én nem vagyok fekete vérű, mit is azért láttam szükségesnek még e helyen bevallani, nehogy még utóbb pálcát találjon fölöttem törni valaki, hahogy mester létemre 0 . . y. úron (ki kétségkívül pap, tehát nálamnál eo jure szelídebb természetű) nem fo-