Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-05-27 / 21. szám

nem könnyű mesterségében ohajtott sikerrel működhessék, mondhatná ellenvetésül valaki; de élőszóval, melynek a holt betű fölött véghetlen előnye van, tapasztalt s lelkesült előadó, ki a tárgyat, miről beszél, szónoklatának varázserejénél fogva elevenen képzeltetni tudja, hogy ne taníthatná csak elméletileg is sikerrel e kettős tudományt?" Valóban nem. Nem azt mondom, hogy nem teszik; hiszen számtalan helyt széltiben recitáltatják még mindig a száraz compendiumokat s hiszem hogy bona fide; de meg vagyok róla győződve, hogy kárba megy minden lelkes fáradozás, „pengő érc és cimbalom" az egész história. „Dictirt man nicht noch, selbst im Schullehrer-Seminarien, die Weisheit? Lásst man sie nirgends mehr auswendig lemen? Besteht bei vielen Lehrern nicht jetzt noch das Wesen ihrer Lehrform im dogmatischen Vortrage, und die scheinbare Thatigkeit der Lernenden — zum Lehren zu Befahigenden — eigentlich in geistiger Passivitat ? — Das aber ist eine Schmach für jede gesunde Methodik," mond keserűséggel s bosszúsággal eltelve korunk legnagyobb élő paedagogusa, Diesterweg („Wegweiser zur Bildung für Lehrer und die Lehrer werden wollen stb." cimü könyvében a bevezetés X. lapján.). Nincs az a varázshatalmu szónok, ki hozzá nem értő előtt valamely tárgyról vagy eljárásról oly hü és maradandó képzetet tudna előidézni, mint fél vagy nem tudom hányadrész akkora beszédbeli adománynyal s lelkesedéssel egy más, ha a tárgyat vagy cselekvést, a miről beszél, egyszersmind meg is mutatja. ,,Segnius irritant animos demissa per aures, quam quae sunt oculis subjecta fidelibus," Horatius szerint is: „Longum iter est per praecepta, breve et efficax per exempla,' mond Seneca. Taneszközök s gyermekek nélküli eltanitása a paedagogiának s didacticának hasonlatos a földrajznak, a természet- s vegytannak hajdani eltanitási módjához minden érzékeltető segédeszközök : földgömb, térképek és experimentatiok nélkül. Gyakorlati, gyakorlati utmutatást az emberképzés nagy művészetében, leendő magántanitóinknak mindenekfelett s minél fiatalabbak, annál inkább ! Az elmélet, a theoria, a szeme előtt lefolyt gyakorlatnak, a praxisnak, elvonása, abstractiója legyen. Ha igazán akarunk segíteni a dolgon s az eddigi szokás mellett 'megmaradunk t. i. hogy novitius deákoknak is adunk tanítványokat, nincs más mód, mint már a VI. gymnasialis osztályban elkezdenünk arra való képesítésűket legalább az érettebb korú s önként vállalkozó növendékeknek, hogy a kik aztán közülök a tanitás s nevelés nemes tisztével megbízatnak, komolyabb magokbaszállással fogjanak hozzá a szent foglalkozáshoz, mint sok eddigi magántanitónk s egész lelkökből igyekezzenek azután is mindig, tanáraiktól való utasitás-kérés, olvasás s elmélkedés által minél jobban megfelelni kötelességeiknek, meggondolván Juvenalissal, hogy „sacra res puer est!" s Pestalozzival, hogy „Nem csekély dolog ám az ember neveléséhez fogni!" A magántanítókra is illik, mit Curtman „die Reform der Volksschule" cimü koszorúzott pályamüvében a tanítókról általában mond : „A tanitók az emberiség képzői, az ő kezökben fekszik a jövő!" Valóban utódaink hihetetlennek foghatják s méltán tartani nevelési eljárásunkat, hogy ugyanis ekkora felvilágosodottság mellett, mit fenmaradandó emlékeinkből kiolvashatnak, miként tudtuk az ujabb meg ujabb generatiok lelkét teljesen képezetlen képzőkre bizni! Eltorzitni hagyni az emberben az Isten képét!! — Hiszen egy s más kelméjét se bizza a gondos gazda tapasztalatlan mesterre, az azon szabni tanuló újoncra! Ugyan ki bizná gondozás, igazítás végett nagybecsű óráját ahoz nem értő kezekre, hogy finom szerkezetének valamely részecskéjét eredeti állásából kiforgatva, be- vagy kihorpasztva, azután majd talán a szakember se legyen képes teljesen helyrehozni a bajt ?! S gyermekeink, a hon reményeinek lelke, szelleme közönyösebb dolog-e ? De gazdálkodom a rábeszélés, buzdítás vagy megrovás hangjával oly mélyen tisztelt körben, hol mindenki előre meg van nyerve az ügynek, mindenki teljesen megvan győződve a képezés, a tanítóknak hivatásukra való képesítése szükségességéről s legfeljebb annak mikéntje felöl térhetnek el a vélemények. Egyenesen ez irányba terelem hát én is gondolataimat, igyekszem lehető rövidséggel elmondani: mikép hiszem én e képezést viszonyainkhoz képest legcélszerűbben kivihetőnek. Ha — mlgos elöljáróság — elemi s gymnasialis osztályainkban elejétől végig mindenütt képzett s állandó tanáraink s tanítóink lennének, mi nem sokára egészen más szinbe tüntetné fel nevelésügyünket, könnyű dolog volna a kérdés megfejtése, a magántanítók képzése. Ugyanis Elöljáróságunk egyszer mindenkorra határozatilag kimondhatná, hogy képezetlen tanítóknak tanítványokat többé nem adat, s a paedagogarka által minden iskolai év elején figyelmeztetné, a VI. osztály növendékei közül azokat, akik magántanítók kívánnak lenni, hogy magokat képezzék. Hogyan ? E végre osztályuk rendes óraszámából egy vagy két óra teendői alól feloldoztatnának,, mely egy vagy két óra a görög vagy latin vagy német órák közül szakasztatnék el-— s ez időt aztán valamely tetszés szerint választandó osztályban (ketten, hárman vagy többen egy-egy osztályban) tanitás-hallgatásra fordítanák az egész éven keresztül, mely osztályból kapnának aztán deákkorukban tanítványokat is. A dispensált órák pensuinára pedig magánszorgalom űtján készülnének el. E képzést továbbá később is, minden legkisebb áldozata nélkül a tanodáknak, tovább lehetne folytatni következőleg : A bizonyos osztályból tanítványokkal ellátott magántanítókat folytonosan utasítaná az a tanár vagy tanitó, a kinek az osztályában járnak a gyermektanulók; hol többen tanitnak együtt egy osztályban, az, a kinek aránylag legtöbb órája van, azaz többnyire az osztályfőnök. Ez mondaná el az illető magántanítóknak, hogy tanítványaik tanításában miként járjanak el, hogyan dolgozzanak vele egy kézre, hogy a tanításban egység legyen (ámbár „duo, quum