Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-05-20 / 20. szám

1747-ben ludvigsburgi decan; 1755-ben rendes theol. tanár Tübingában lettek. Cotta a történelmi theologiában mint tudományos tekintély lön ismertté s főleg Arnolddal, a szabadabb theol. irány párlhivével szemben folytatott harcában szerzett magának hírnevet. Több munkái: „Kirchenhistorie des neuen Testament's" (3. köt. Tübing. 1768—73); „Zusátze zu Arnold's Kirchen- und Ketzerhistorie" (1741) mely utóbbit 1742-ben tovább folytatta. Legtöbbet érnek hittörténeti értekezései, melyek ma is tudományos becscsel bírnak. — Sartorius „Compendium der Dogmatik" cimü munkájával lépett fel, melyet szorosan az egyházi orthodoxia tanfogalmai szerint szerkesztett, szemben a szabadabb irány tantételeivel. E munkáját hivatalosan megállított tankönyvül vették be. Nem szorosan egyházi s inkább Weissmann-felé hajlónak tünt fel ez időben, mint az előbb emiitettek tanártársa R e u s z F r i d r i k, *) ki tulajdonkép átmenetet képez Storr exeget iskolájához. Reuss, mialatt az egyházi tanfogalmak közül némelyeket mellőzött, nagy súlyt fektetett a sz. irás betűire és az uj testamentom aüthentiájára. Főműve: „Die Vertheidigung der Olfenbarung Johannis gegen Semler." Iránya inkább népszerű, mint tudományos. Ha e pontról visszapillantunk a tübingai egyetemnek, illetőleg theologiájának, három százados életén, feltűnő változást, figyelmet ébresztő fordulatot nem találunk abban; annál kevésbé valamely határozott irány felé való törekvést. Mert minden a megszokott módon s ha időnként tünt is fel egy-egy kiváló jellem, oda lett, mondhatni a nélkül, hogy az egészben észrevehető s maradandó nyomot hagyott volna maga után s a tudomány menetének határozott irányt szabnia sikerült volna. Mindenik tanár igyekezett tudományos ösmerete által hatni; meggyőződésének érvényt szerezni, de hiányzott mindenikben az elvének tekintélyt parancsolni tudó összpontosító képesség; mig nem a hires Storrnak az egyetemre lett belépése által mindez megtörtént s Tübingában a theologiának uj korszaka nyilt meg. (Vége köv.) A DEISMUS IRÁNYA ÉS HATÁSA. Második fejezet. (Folytatás 1. félj. 12. sz.) Azon vádra, hogy az orthodoxok vizsgálódásaik által a kánont és a szentírási szöveget bizonytalanná teszik, hatalmasan felel; mert e téren egész elemében érzi magát. Felhozza Capellust, ki ellen egykor rendkívül lármáztak, a miért a héber pontozás kora ellen mert irni. Vájjon a szent iratok másolatai nem estek-e egy törvény alá Cicero, Plutarkh és más régi irók könyveinek másolataival ? s ha nem, nár, 1739-ban Tübingában rendkívüli 1741-ben rendes theol. tanár. *) Született 1700-ban. Előbb dán udvari prédikátor s theol. tanár volt Koppenhágában ; később, 1749-ben schlesvig-holsteini generál superintendens, honnan 1757-ben Tübingába hittak theol. tanárnak és egyszersmind kancellárnak.4 akkor nem azt kellene-e állítani, hogy az a számtalan leiró csalhatlan volt, és tollaik maguktól helyesen irtak, a mikor álmosak voltak is. Panaszkodik Collins, hogy ha valami jó keresztyén történetesen jobb gondolkodó a többieknél, azonnal atheismussal vádolják. Erre Bentley igy felel: „jót állok érte, hogy szerzőt egy angol pap sem fogja jobb gondolkodásáért atheistának nevezni. „A jámbor, hogy e gyűlöletes nevet kikerülhesse, csupa elövigyázatból merő képtelenségekkel tömte meg könyvét." Ilyen formán megy végig mindenik tételén, s kimutatja azoknak helytelenségét. Bentley megjegyzéseiből (remarks) kettőt tanulhatunk. Elsőben azt, hogy az előbb sokat üldözött Lockeféle elvek már annyira érvényesültek, miszerint a deisták ellenfelei is fölemelkedtek a józan ész álláspontjáig, s bevallották, hogy ész és kijelentés egymással nem ellenkezhetnek; hogy a gondolkodás szabadságát akadályozni ép oly káros, mint a eselekvését, — ezzel az erényt, azzal a vallást tennék tönkre. Másik tanúság az, hogy az ódium theologorum akkor sem kímélte a legalattomosabb gyanúsításokat sem, csakhogy ellenfelét leránthassa. — De nehogy unalmassá váljunk, siessünk Schaftesbur y-hez, ki e kor szellemi fölkentjeinek egyike. Görög-római szellemben növeltetvén, ama világnézlet vérévé vált, s ha ehez vesszük, hogy szelleme Olaszhon művészeti remekein több évig táplálkozott, nem csuda, ha a klassikai szellemet akarja feléleszteni, és érvényesíteni kultusban, kormányformában, művészetben és tudományban. Schafíesbury a szépért él-hal, az iránti lelkesültségében kimondja, hogy törekedjünk elsőben a szépre, s a jó önmagától megjö. Első tekintetre ugylátszik, hogy itt ellenmondás van. Ugyanis a szép a jónak csak külső látszata, de még nem maga a jó, a jóhoz benső akarás is szükséges. De Schafíesbury oly mértékben követeli az erkölcsileg szépet, hogy az hassa át akaratunk legtitkosabb rugóit, az vezesse szándékunkat, s ekkor a szép és jó eszméje egymással öszszeesik az élet művészetté változik át, s minden ember saját szerencséjének kovácsa lesz. Igy már értjük, mii. ért ö a klassikai kor xaloxayaftca-ja alatt. Nem mondja, hogy xzelve zo atopa^ hanem dús xac zacq xápcac, de ugy áldozz, hogy a széptan erénytanná legyen. De össze lehet-e egyeztetni, mondja tán valaki, hogy az erény önálló; s mégis az Istenben való hit által lesz teljessé? Igenis, mert Isten nem egyéb, mint a legtisztább erkölcsiség örök forrása. S ha a mit én magamban csekély mértékben örök szépnek és jónak ismertem föl, azt Istenben a maga végtelenségében szemlélhetem: szívem imádatra gyűl az örök harmónia szerzője iránt, s hiszek egy Istenben. Azt is láthatjuk ebből, hogy irónk a hitről nem mint a meglevőről beszél, hanem, mint elérendőről. — Ekként megy, nem vallásról az erényre, hanem erényről a vallásra. Schafíesbury önzetlen erényt vévén föl, természetes, hogy elsőben is a ker. vallás jutalmazásra váró erényét támadja meg : Azután az ó-szövetséget mintegy szembe ál-