Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-29 / 17. szám

Hitéletünk hiányai- Értekezés, melyet a bányai ág-, hitv. ev. egyházkerület lelkészi conferentiáján tartott Moczkovcsák Károly. Moczkovcsák űr a feladat egész körét felkarolván, értekezésében a 3 kérdésre akar feleletet adni: 1) mik a hitélet hiányai gyülekezeteinkben? 2) mik ezen hiányok szülő okai? 3) mely eszközök által volnának azok legbiztosabban orvosolhatók ? Az első kérdésre értekező ugy találja, hogy az ág. ev. közönség hitéletének első főhiánya, hogy „népünknél feledésbe jött a Krisztus érdemében való hit általi igazulás. Krisztus nem többé az Atyának egyszülött fija, nem valóságos Isten és valóságos ember, ö nem fogantatott Szent Lélektől, ö nem született szűz Máriától, ö nem támadott fel test szerint, ö nem ment fel a menyekbe, ö nem jövend Ítélni eleveneket és holtakat, szóval: Kr i s ztusb an nemi átj ák többé a testben megjelent istenembert, hanem csak a legjelesebb, legkegyesebb embert, a legtökéletesebb tanítót. Krisztus megfosztatott Istenségétől, és degradáltatott a Socratesek, Piátok sorába. Es épen azért, mivel az Idvezitö a „nagy embereka

sorába letaszittatott, nem látják többé benne az idők teljességében megjelent ama bárányt, mely az emberiség bűneit magára vette, hanem csak a zsidó reformátort, a nazarethi rabbi-t, ki megtörte a, leviticus törvény láncait.1

'' Az ág. ev. közönség hitéletének máaik főhiánya az: „hogy az evangyéliomszerü protestantismus alaki elve is elhomályosult. Az ugyan igaz, hogy ha akármely protestánstól kérdeznénk (kérdeznök), mi hitünknek a kútfeje ? azt felelné : a Szent Irás !" Azonban „előáll az önmagát bálványozó okosság és kikeresi magának a szentírásból azt, a mit felfoghat, a mi pedig subjectiv okosságán felül van, azt mint esztelenséget eldobja. Előáll a hitetlenség és hogy annál könnyebben végezhessen a szentirással, azt mondja: a szentírás csak annyiban „ihletett" a mennyiben minden szellemi munkáknál a szerzők Isten lelkétől segittetnek, de hogy az irás a szó teljes értelmében ihletett lenne, hogy benne az Isten a szent írók által közvetlenül szól, azt tagadja. Előáll a szeszélyes Kritika, bonckését teszi a szent iratokra s bebizonyítani akarja, hogy a szent könyvek nem azoktól Írattak, kiknek nevét viselik, nem is azon korból valók, melynek tulajdonittatnak, hanem csak egy későbbi kornak a szüleményei s azért nagy hitet nem is érdemelnek. „Előáll a természettudomány a természeti erők imádását (!) elösegiteni. A természettudomány az Isten közvetlen kinyilatkoztatásának tekintélyét akarja semmivé tenni. A modern philosophia s philosophiai theologia segédkezet nyújt a természettudománynak, söt vele karöltve jár, legfőbb fórumnak elismervén — nem az Igét, hanem az éni okosságot. „Hol — igy végzi philippikája e részét értekező — a bibliával ugy bánnak mint akármely haszontalan világi könyvvel, ott nem uralkodhatik és nem élhet a szivekben a Krisztus, mert a lélek fogva tartatik az én, a lün által elhomályosult éni okosság által; ott nem juthat a lélek azon szabadsághoz, mely egyedül a Krisztusban való hit általi fogvatartásban áll. E két föhiányból értekező szerint következetesen foly a harmadik, t. i. „a hitközösség érzetének hiánya, mely feltűnően észrevehető mind administrativ tekintetben, mind az iskolák és az irgalmas szeretet cselekedeteinek tekintetében." A második kérdésre való feleletet rövid történelmi deductioval nyitja meg, melynek végeredménye az, „hogy az ág. ev. lelkészek nagy része Németországban képezte s képezi magát és onnan hozták a rationalismust honi egyházunkba, hol most az evangyéliom rationalisticus szellemben hirdettetik. Népünknek nem hirdettetik a teljes evangyeliom és nem a bűneinkért megfeszíttetett Krisztus, hanem a nazarethi t anit ó, ki minket az ö tanával váltott meg, nem pedig engesztelő hal ál- áldó zatáv al ott a Golgotha tetején. „De hát a mi theologiai intézeteink — kérdi értekező — mit mívelnek? Melyik irány az uralkodó a mi theologiai tanintézeteitekben ? A rationalistikus, nihilistikus. Mi mint theologus növendékek taníttattunk arra, hogy lehessen egyházunk hitét legjobban cáfolni, ostorozni; eléggé prédikálták nekünk, hogy a symbolikus könyvek ellenkeznek a protestantismussal, mi megösmerkedtünk a protestantismus negatív oldalával, de a Jézus Krisztus ösmeretéhez s szeretetéhez nem vezéreltettünk. Csuda-e tehát, hogy lelkészeink ily intézetekben nyervén kiképeztetésüket most mint igehirdetők ama negatív irányban hatnak és a nép hitéletét, tán anélkül, hogy azt éreznök — rontják?! Ezeken kivül még egy fontos körülmény segitette elö értekező nézete szerint hitéletünk hanyatlását: az unio. E míg meg sem szülemlett pestisről két helyen is szól értekező, először magában az értekezésben, másodszor az ehez csatolt függelékben, mely Zay Károly gróf úrnak lapunkban megjelent ismeretes cikke ellen van intézve. Hogy az uniónak még csak árnyéka is az ág. ev. hitéletre vesztegető befolyással lehetett, értekező szerint igen természetes, miután „Montesquieu ama nyilatkozata: Jede dieser beiden Confessionen konnte sich für die vollkommenste haltén; die calvinistische, indem die sich in grösserer Ubereinstimmung mit dem glaubte, was Christus gesagt hatte, und die lutherische mit dem, was die Apostel gethan hatten *) csak félig igaz, mert épen a lutheri e g yház az, mely magát egységben lenni tudj a mind az z al, mit Krisztus tanított, mind azzal, mit ö és az apostolok cselekedtek; s igy a helv. hitv. egyház értekező szerint nincsen egységben sem a Krisztus ta~ nitmányaival, sem az apostolok tetteivel. „Az egyház hitéletének hanyatlását eszközlő e belső okhoz járult még egy igen fontos külső ok, t. i. egyházunk jogi viszonya az államhatalomhoz." Értekező szerint egyházunk azért nem fejlődhetett bensőleg, mert egész erejét *) Lásd: Merle D Aubigné: Die luth. u. reform. Kirche, ihra wesentliche Verschiedenheit bei ihrer Einheit. Motto.