Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-22 / 16. szám

KÖNYVISMERTETÉS. ÉSZREVÉTELEK A „RELIGIO" EGYIK KÖNYVISMERTETÉSÉRE. Közelebb sajtó alól kikerült „Egyetemes és részszerü egyházjog alaptanai" cimü munkám első füzetét a „Religio" f. évi 25 és 26-ik száma ismertetésre „méltatja." Az ismertetés indokául ez mondatik: „Méltatjuk erre a ref. vallású szerzőt már csak azért is, mivel a róm. kath. egyházjogot is — a tanodai rövidség állal kiszabott határok között — tüzetesen tárgyalta, és mivel meg kell vallanunk, hogy tekintve az általa tárgyaltakat a hitsorsosainál irányunkban ritkábban tapasztalt mérsékletet tanusit. Mérséklet és tanulmányozás az ö erénye." — Az idézett sorokra, miután oly helyről érkeztek azok, honnan nem igen vártam vala elismerést, és mert bennem is meg van, hogy: „Timeo Danaos et dona ferentes," mindjárt gyanakodva tekintettem. És valóban a Religio, oly hangon irja bírálatát, melyet lehetetlen hallgatással mellőzni. Fel kellett ellene szólalnom, nemcsak hogy néhány félszeg állítását igyekezzem megcáfolni, hanem különösen azért, mert midőn a „Religio" egyik kezével a szerzőt simogatja, a másikkal ugyanakkor sérti és bántja azokat, kik szerző hitsorsosainak jelesbjei, — és mert oly insinuatiokra fekteti magasztalásait, melyek egy protestáns író önérzetét inkább képesek sújtani, mint felemelni. Miután a Religio „tüzetes birálatot" nem ad „a sokszor, számtalanszor ismételten megcáfolt, s e könyvben (mint protestáns szerzőtől származó könyvben) mégis elszórt állitások, nézetekre nézve" több helyen mi sem léphetünk elő indokolt ellenbirálattal; mert ugy tudjuk, hogy bizonyiték nélküli állításokat, egyszerű tagadással leghatályosabban lehet megcáfolni. Ez válaszunk többi közt a „Religio" ismertetésének azon részére is, mely amaz állításunk ellen irányoztatik, miszerint : „Péter római püspöksége oly alap, mely a kritikai történelem előtt ingadozik" — (66. §. 60 s. k. 1.), s miszerint : „a püspökök határozott fensőbbségre emelkedése a későbbi idők szüleménye, midőn t. i. az ó-szövetségi iratok áldozat- és papságrólí eszméje átvétetett, s azon hamis meggyőződés vert gyökeret, hogy a püspökség az apostolok teljhatalmát örökölte. A püspökség tanának fejlődését azon pontig, midőn az már a szentlélekkel teljesen rendelkezik, Cyprian iratai tüntetik elő" (65. §. 59. 1.). Mondom, hogy ezen sarkalatos helyek ellen a „Religio" csakis „róm. kath. olvasóinak" ellenkező ismeretére hivatkozván: cáfolatul egyszerűen munkám illető helyeire utalom olvasóimat. Továbbá azt mondja a „Religió:" „Miután szerző a katholikus, a görög-keleti, és az evang. egyházjogot külön szakaszokban, s mintegy elváltán egymástól fejtegeti, azért e disparáták miatt a szakrendszer szükségképen hiányos."— Ugy gondolom, nem nagy súlya van a „Religio" emez állításának sem; mert a szabatos distinclio, a tudományos szakkönyveknek inkább előnyére, mint hátrányára szokott lenni. Több nyomatékkal bírnak a „Religio" eme sorai: „ (miután szerző) a kath. egyházjogi elvek, s az ezekből folyó következmények tárgyalásában sok helyütt egészen objective, tárgyilagosan — s biztos források után indulva — jár el, nem látjuk át okát annak, helylyel közzel miért volt volna szükség épen eme szakaszokba protestáns szempontból vett oly megjegyzéseket, fejtegetéseket szőni, melyek kath. szempontból épen elvetendök." Kétségtelen, hogy a ki valamely történeti tudományt akar fejtegetni, annak nagyrészt objective kell a tudományos anyag előadásában eljárni. Igyekeztem is én, ezen, bizonyos tekintetben általam is helyesnek ismert ütőn haladni, s ezért nem is cáfolgattam lépten-nyomon a róm. kath. felfogásokat. De másrészt történeti tudományoknál sem mellőzhetjük egészen a subjectivitást; nem, mert emberek vagyunk, s alanyi meggyőződésünk önkéntelenül is rést tör magának, midőn mások téves fogalmairól szólunk, — s nem, mert (5. §. 4. lapon bővebben fejtegetett) nézetem szerint: „három külömböző, de egybefoglalandó tanmód alkalmazandó az egyházjog tudományos tárgyalására : a gyakorlati, történeti és i t é s z e t i vagy bírálat i." Innen van, hogy mig a róm. kath. egyházjog sarkalatosabb mozzanatait, és különösen Péter főnökségéről s a püspökség teljhatalmáról szóló tant, kritikai bírálat alá vettem : addig a jelentéktelenebb tanokat csakis dogmatice adom vissza, — tudva, hogy ha a sarkalatos és alap-tanok megdöntetnek, az arra épített egyes tételek önmagukban is összedőlnek. A „Religio" következő megjegyzését, illető jóakaratu tanácsát: „Szerző az egyház és egyházjogi általános fogalmakat mindjárt az első §-usban adván, a lehető legrövidebb modorban azt mondja, miként az „egyház nem papuralom, hanem egyenjogú tagok közössége" Tudjuk, hogy e tétel a 64. lapon az uj szövetségi „egyetemes papság"ról mondottakkal szorosan egybe függ. Tudjuk, hogy mindez a megigazulás és megváltás prot. tanával egészen megegyez; d© miután sz. nemcsak protestáns, hanem kath. egyházjogi tételeket is egész müvén át fejteget, nem lett volna helyenkivüli már a bevezetésben, a főelvekröli szakaszban a lényegesen egymástól eltérőket egymástól meg is kiilömböztetni," — ezen tanácsot mondom, félreértésből származottnak találom. Az idézett §. t. i. a bevezetésben fordul elő, ott tehát, hol a szerző saját nézetét, véleményét, saját definitióját adja elő, nincs itt még sem a protestáns, sem pedig a róm. kath. fogalmakról említés téve. Megtámadja a „Religio" emez állításomat is : „a pápai határozmányok, kivált a XI. század óta, az egyházjognak gazdag forrását képezik" (12. §. 11. 1.), s azt mondja rá, hogy „ha szerző komolyan tanulmányozza a történelmet, könnyen meggyőződhetik arról is, hogy a pápai határozványok a XI. századnál jóval elébb képezik már az egyházjognak gazdag forrását." A „Religio" ne vegye rosz néven, ha ismertetése eme részét, nem egyéb, mint kötekedésnek tekintem; mert lehetetlen felöle feltennem, hogy kikerülte volna a „kivált" szó figyelmét. Hanem Nunc venio ad fortissimum! Egész örömmel mondja a „Religio" eme szavakat: „Meglepetve olvastuk szerzőnek