Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-03-18 / 11. szám

lépő segédlelkész. Az első vizsga letétele alkalmával bizonyos összeg p. o. 1 vagy 2 o. é. frt belépési díjt fizetvén, llogy mily szép és jótékonycélra tett áldozat lenne ez — magyarázni szükségtelen. Ha a hittanhallgató ifjúság buzgó áldozatkészségére alapilott számításunkban csalódnánk (??!) azon esetben, nem lenne más teendőnk, mint vitorlánkat — melyet a K. P. úr által tett indítvány kedvező szellője fújdogál — bevonni, várva erösebb fuvalomra hogy 1 é 1 e k v e s 2 t ö kis csolnakunk vígabban mozoghatna — az „egyházak érdekében." De tegyük fel a legjobbat, hogy : mind a nélkülözhetetlen pártfogást a főt. e.kerületektől, mind az áldozatban nyilatkozó részvétet sikerül megnyernünk; s a káplánsegélyzöegylet csakugyan megalakul, — természetes: ennek áldásos működése csak a távol jövőben várható. Nem volna-e tehát más út és mód az indítvány által célzott eredményt rövidebb idő alatt elérhetni? s ha nem általánosan is mindenütt, de ott a hol lehet segélyforrást nyitni azok számára legalább, kik igazán érzik az égető szomjúságot ? Ez a in á s o d i k és sokkal nehezebb kérdés. Hogy minden kisebb jövedelmű egyházban szolgáló káplán évi fizetése 100 o. é. frt legyen (mostanában) ez bizonyosan „nein teljesíthető" de nem is lenne szükséges egyelőre, ha kis egyházakba csakis elmerülhetlen esetekben rendeltetnék segéd. De „teljesíthet ö" volna az, hogy a nagyobb egyházak — hol a segédek tartását különösen a népesség száma igényli — a segédekről is gondoskodnának, akkor, midőn gondoskodásukban az ünnepi diákok, söt a harangozok is részesülnek. Teljes meggyőződésünk az, hogy az állandóan segédet is tartó népesebb egyházak (kivált ott, hol valami biztos jövedelmi alap kezeltetik) nem vonakodnának, a saját érdekükben teendő áldozattételtöl, ha erre illetékes helyről szorgalmaztatnának. Es vájjon tagosítás idején, nem nyilnék-e sok helyt kedvező alkalom, az egyház birtokába jutandó föld mennyiségét, e célra is pár holdacskával szaporítani, hogy annak jövedelméből az egyház által megajánlandó összeg pótoltathatnék ? Fájdalom az alkalom erre nézve sok helyen elmúlt, miután az illetők figyelmét teljesen kikerülte. Most már vegyük fel például: hogy valamely egyházmegyében, hol a segédek száma 10—12, van 5—6, oly népes egyház, mely a káplán fizetéséhez évenkint 40—50 frttal járulhatna, — hozzátudva ehhez a főnök által fizetendő 50 — 60 o. é. frtot: milyen szépen kikerekednék még a 100 frt is! (néhol p. o. városokban még ennél több is.) Igaz hogy csak öt egyházban, s ezáltal csak öt segédlelkész jutna kedvezőbb helyzetbe: de reánk nézve már ez is nagy jótétemény volna, a mennyiben az idősebb segédlelkészek ily egyházakban szolgálhatnának. Tehát nagy nyerességnek tartanám, s már a közel jövőben hasznosnak — szerény véleményen szerint — ha a káplán fizetéséhez a népesebb egyházak is bizonyos összeggel járulnának, — nem említve, hogy ezáltal főnökeink iránti viszonyaink is derültebb s világosabb alakot öltenének. Semmi sem lenne azonban éz idö szerint óhajtandóbb: mintha az e.megyék követnék egyelőre a nt. alsó-borsódi e.megye szép példáját, mely e.megye az 1862. év távaszán Szederkényben tartott gyűlése alkalmával hozott határozatában ; az addig szokásos 50 váltó frt segédfizetést, kérelmünkre, minden ellenvetés nélkül, nagylelküleg 50 o. é. forintra emelé, és a káplánok által végzett temetések alkalmával a stólát, söt ezenfelül a világitóval leendő ellátást is megajánlani kegyeskedett. Sajnos, hogy az alsóborsodi e.megye példája még eddig (legalább tudtomra) követőre nem talált; bár e tárgybani határozatát a ft. e.kerületi gyűlésre is beterjeszté, hogy ez uton a többi e.megyéknek is elfogadás végett előterjesztetnék. Ha minden e.megyében segédlelkészi fizetésül, mint m i n i m u m, megalapittatnék az 50. o. é. frt. — a káplánok száma is bizonyosan kevesebb lenne, mert kisebb egyházak lelkészei ok nélkül koránt sem vágyakoznának oly drága kényelmi-cikkre, melynek tartása csak a „család csonkításával" történhetnék. S nem volna-e ez is nyereség ? Oly kisebb egyházakban pedig, hol elaggott, vagy beteg lelkész sorsa követeli a segédtartást, mindenesetre az illető e.megyék vagy e. kerületek kegyeletes gondoskodása intézkedhetnék akképen : hogy, a mellettök szolgáló segédek díjazása által, ne lennének kényszerülve jövedelmök egy részétől elesni, az öregség és szenvedés napjaiban, midőn arra legnagyobb szükségük van. Itt egyedül csak közös gondoskodás, s a lelkészi jövedelmek javítása segíthetne. De fájdalom! nem tudom belátni azon időt, mikor a lelkészek mindenütt biztosítva lesznek, csak a megélhetés leverő gondjaitól! Sokan elfogják még mondhatni a szigorú nélkülözések között megfutott pálya végén elhagyandó családjukra tekintve, a kétségbeesés keserű megnyugvásával, jeles költőnk egy gyönyörű költeményének eme szavait: Eleget éltem, hogy utánam Emlék maradjon itt alant: Emlékül Ínséget hagyok s e Két vagy három boldogtalant! . Ezt tudva azért, részint hogy előadott szerény észrevételeimért az önzés vádját megérdemelni ne láttassam; részint mert hiszem hogy, a segédek és rendes lelkészek sorsa egymástól nem választható el annyira, hogy egyik fél körülményeinek javulása a másik félre nézve ne lenne óhajtott: szorosan együvé tartozónak vélném, ha (mint reményem biztat) a „káplánsegélyzö-egylet" megalakulhatására nézve, a ft. e.kerületek kegyes pártfogását megnyerni szerencsések leszünk: ezzel egyidejűleg egy „leikészsegélyzö egylet —vagy — n y u g d i j-in t é z e t" megalakulása is kilátásba tétetnék ! mert valóban: „Csak egyesülve állhatunk!" Végül helyén látom a beszédet tetté leendő ígérettel is igazolni, s minthogy „m in den De mosthen esnél, szebben beszél a tett" — a tiszauielléki e.kerületben alakulandó „káplánsegélyzö-egylet" alaptökéje javára (50 o. é. frt. évi fizetésemből) 2 o. é. frtot felajánlani,