Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-02-18 / 7. szám

„az egyház béküljön ki a modern műveltséggel," mig Brückner ennek még gondolatától is távol van, söt a mai értelemben vett vallásos türelmet, vallásszabadságot is indifferentismusnak kereszteli, igy persze nem csodálkozhatunk, ha azt véli, hogy „a római egyház soktól meg vagyon óva, mik a protestantismust sújtják." Érthetetlen és egymásnak ellenmondó helyekre itt is elégszer találunk. Ha pl. Br. mondja (183 1.), „a tekintély hite elmúlt," azt kérdezhetnök töle, vájjon miben különbözik a szentírásról való nézete a tekintély hitétől ? Továbbá midőn többször állítja, hogy „a lenni és nem lenni kérdését az egyházra nem lehet alkalmazni" s midőn diadalittasan felkiált, hogy „az egyház ily fecsegések ellenében egészen biztosan érezheti magát, ily kalapácsütések nem rázkódtatják meg az egyház épületét, nem döntik össze oszlopait," midőn, mondom, ilyeneket hallunk Brückner úrtól, nagyon kell csodálkoznunk azon kicsinyhitű vallomásán, hogy „az egyház élete oly gyöngéd, miszerint ahhoz d u r v a kezekkel nyúlni nem szabad." Igaz, hogy d u r v a kezekkel semmihez sem szabad nyúlni, de mély és elidült sebet nem lehet begyógyitni, ha azt glacékeztyüs kezekkel érintjük. Végül Br. hibái közé számithatjuk azt is, hogy hallgatóinál minden áron hatást akar előidézni. Der geschichtliche Christus. V. Th. Keim. Drei Reden. Zürich, 1865. Ezen rövid müvecske abban a ritka szerencsében részesült, hogy mind a liberálisok, mind az orthodxok tetszéssel fogadták, ugy hogy Németországban alig van theologiailag iskolázott pap vagy világi ember, ki ezt nem olvasta volna. A nyelv szabatossága, és a tömött előadás hozza magával, hogy csak azok olvashatják élvezettel, kik e mü anyagával némileg ismeretesek, de annál inkább ajánlhatjuk ezt minden vallástanilag kiművelt papnak, söt világinak is. Még a dogmaticailag elfogult Luthardt (I. az előbbi cikket) is tiszteletteljesen meghajol az előadás tudományos tartalma és erkölcsi komolysága előtt, söt némileg hajlandó e müvet az orthodoxia terményei közé sorolni, s mivel a „Zeitstimmen" cimü svájci lap, a „legszélsőbb baloldal" merész organuma szintén tetszéssel nyilatkozik e műről, a két homlokegyenest ellenkező párt helyeslő véleményének, megegyezését e műre nézve, irodalmi téren legritkább tünemények közé sororzhatjuk, a mi bizonynyal ez irat kitűnőségéről tanúskodik. Nem volt szándokunk e munkát részletesen ismertetni, általános jellemzésül pedig elégnek tartjuk az elmondottakat. WgXíg^**-— TÁRCA. A BUKOVINAI ANDRÁSFALVI MAGYAR REFORMÁTUSOK ÍNSÉGE ÉS SEGÉLYKÉRÉSE. Országunk és a birodalom nyomorult anyagi állapotáról tanúskodik az is, hogy alig múlik el nap, melyen egyik másik lap nem hoz esdeklést, mely az élet nyomoraival küzdő embertársaink sorsán való enyhitésre hija fel a jólelkű emberbarátokat; e helyzet minden esetre elszomorító, s x némi lelki vigaszt csak annyiban nyújt, hogy a jószivü és jólelkű embereknek alkalmat ad, hogy jótékonyságokat gyakorolhassák. Tisztelt olvasóink legnagyobb része bizonyosan tudja azt, hogy túl hazánk határán, Bukovinában vagyon hét falu, melyeket József császár alatt oda telepitett magyarok épitettek, s melyeknek lakossága majd százados küzdelmek után is megtartotta eredeti ős magyarságát. Az osztrák birodalom északkeleti részén fekvő ezen tartományt az idén oly inség sújtotta, mely hazánk 186%-iki nyomorát némi tekintetben még felülhaladja, mért mig az emlitett évben hazánk egyik részén jó termés volt, ott most az egész tartomány népe éhhalállal küzd. Az ott lakó magyar véreink, kik oly hosszú ideig, annyi küzdelmek és szenvedések között is hívek voltak hazájokhoz, nyomorukban nem folyamodhatnak máshoz, mint hozzánk honfitársaikhoz, s nekünk erkölcsi kötelességünk rajtok segitni, kivált miután a segélyért folyamodók hitünk sorsosi, s igy bennünket hazafiúi és vallásos kettős érdek csatol hozzájok, mint ez az itt következő kérelmi nyilatkozatból kitűnik. S z e r k. Magyarhon lelkes fiaihoz és leányaihoz! Uram tarts meg minket, mert elveszünk ! Máté VIII. 25. — Az 1864-ik év lartós hideg esőzéseivel, az 1865-iki tavaszi hideg és nyári forró aszályával, az eddig termékeny Bukovinát minden élelmi szereitől ugy megfosztották, hogy ezen tekintetben a szükség a lehető legmagasabb fokra emelkedett! Ez Ínséget növeli a forgalom teljes megcsökkenése, minden munka és kereset hiánya, a marha hallatlan olcsósága és a gabona drágasága. A szükség és éhség legelső rohamának csak azzal tudott az éhező földmives ellene állani, hogy marháját a legcsekélyebb áron (p. o. egy középminőségü tehént6—10 forinton o. é. eladta, vagy a kenyér-pótlás céljából levágta, mert egy marha árán alig volt képes egy koretz (= 2 pozsonyi mérő) gabonát vásárolni! a takarmány hiánya miatt marhájával különben is kárt vallott volna. A segélyforrások, melyekkel az ország rendelkezhetik, az általános nagymérvű szükség megszüntetésére korántsem elégségesek! A szükség és lehető segély aránya a bukovinai országgyűlés közelítő számítása szerint igy áll: Kívántatnék e célra másfél millió forint o. é. de rendelkezésre még csak hétszázezer forint áll.