Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1865-12-24 / 52. szám
íheologus és egyházi iró müvei, s épen azért én, mint kezdő e téren némi bátortalansággal fogok ismertetésükhöz, hiszen semmisem valószínűbb, mint hogy én inkább tévedhetek azok bírálásában, mint dr. Heiszler úr készítésükben. A kérdéses prédikációk bizonyosan méltóbb ismertetőre lettek volna érdemesek, s mikor néhány hét előtt tanulmányozásokhoz kezdettem, azt hittem, hogy fog is olyan akadni, a miből magam is okulva, tanítványaim előtt annál célszerűbben tudom azokat felhasználni. De, látom, nekem jutott az a szerencse, hogy kőrülöttök tett tanulmányaimat az olvasóközönség elé bocsássam; és itt kimondom először is ismertetésem végeredményét, hogy én dr. Heiszler úr beszédeit prédikációi irodalmunkban nyereségnek tartom, mindamellett is, hogy hiányokat is látok bennök. Mióta Strauss nagy hirü munkáját világ elé bocsátotta, a prot. egyházban elkeseredett élet-halál harc fejlett ki, mely észak-nyugot Európa prot. országait folytonos izgatottságban tartja. — Egyik oldalon áll a hagyományos keresztyénség, mely a tudomány ujabb vívmányai, a kor minden ujabb kívánalmai előtt bedugja füleit, s az egyházat vissza akarja vinni legalább is a Luther és Kálvin idejére ; a másik párt a folytonos haladás jelszavát tűzte zászlóira, s igyekszik is szüntelen előre menni, megtartva, vagy kirúgva lábai alól a megadott históriai alapot. Es ezen mozgalomban Rómából most is, csak hogy már véghetetlen erőtlen mennyköveket szórnak, melyekkel felakarják tartani az idö haladó kerekét. Csak hogy hála istennek e villámok többé nem gyújtanak, az idő halad előre, s ki vele lépést nem tart, menthetetlenül el fogja sodorni. E törekvések a tudományban viszhangzanak mindenütt a prédikációkban is, mert mindenik iránynak érdekében áll proselytáit a nép között is szaporítani, véleményét a nép szavára emelni. Nálunk, az igaz, hogy ez életinozgalomnak csak szele is alig lengedez, de mégis valamennyi törekvés befolyását észre lehetvén venni papjaink prédikációin, s főként mindenek felett a régi rationalisták száraz moralizálását annyira, hogy bátran el merem mondani, hogy 10 — 20 prédikációból, melyeket hallottam, alig volt egy, mely nem tartozott ezen osztályba; néha néha pedig merülnek fel vastag dogmaticus prédikációk is. Az első, mit dr. H. úr egyházi beszédeiben ki akarok emelni, hogy e két szélsőségtől mentek. Szerző úr előszavában kijelöli beszédei irányát, mit valósággal fel is lehet bennök találni. Mély vallásos érzés lengi át valamennyit, a nélkül, hogy symbolicus könyveink szigorú dogmáit élesen kiemelné. A doctor úr ugy látszik nem tartozik az orthodoxusok táborába, hanem az ujabb, szabadabb theol. híve, melynek rendszerében a csudák nem foglalhatnak helyet. Ezen rendszer hívei gyakran esnek azon hibába, hogy prédikációikban is a tagadás terére lépnek, vagy olyan elvont tudományos dissertatiokat tartanak, melyeknek helye a professori és nem a templomi katedrában van, s ezek által a prédikációnak legfőbb célját tévesztik el. A második hibát több helyen fel lehet hozni a szerzőnél, pl. (l.-ső kötet 2i. lap) „De ugyan mit felelne az elméleti ész, ha megkérdenők : vájjon a véges létezhetik-e a végtelen nélkül ?. . . bizonyára azt feleli, hogy nem, mert a végesnek kiindulás pontjának kell lenni, s igy ez feltételezi a végtelent... Ha igy van: a véges és végtelen egymásnak közönyösek nem lehetnek." „Továbbá a teremtőt teremtményeivel összeköti okvetlen a teremtés érdeke és indoka." „Végre Istent, mint önálló lényt mi sem kényszerítő a teremtésre, ha pedig valamit bölcsessége és jósága sugallata után szabados jó tetszéséből tesz : avval mint akarata megtestesitményével önkénytes összefüggési viszonyban kell állani." „Igy áll pedig a dolog az emberrel is." (1. 2-ik köt. 106. 1. egy „Uj bori" beszédből) A szövetség szent áldomása a szövetség kötőhöz vezeti a lelket, vagyis Istenhez, kinek világ apai érdeke az, hogy az emberiség rendeltetése ösvényére segítették, s mint önmagát megértő erkölcsi lény saját lételével isteni szentségének viszfénye legyen." — — — — — — — — — — — „Azon tény, hogy Isten szövetséget köt az emberrel, mutatja, hogy az ember élő személyes erkölcsi szabadság, és igy életét vagy halálát nagy részben saját kezeiben hordozza — mutatja, hogy az ember mint szebad erkölcsi lény tehetségeit a természet rendjében kimutatott vagy magasabb uton kijelentett isteni célok felé felhasználhatja, kivált midőn a Krisztusbani istenkegyelem vele uj, s isteni élet közöltetett, oly világosság, mely őt a legmagasabb, s az embert idvileg érdeklő igazságok befogadására képessé s igy szellemi valósággá, s örök élet hordozójává teszi. Ide nézett kétségkívül a szent iró stb." Ki nevezhetné ezeket templomi szószékbe illő népszerű fejtegetéseknek *? Ez a hibája meg van azon két beszédnek, melyből a fennebbieket idéztem, s még másoknak is mindvégig, sőt igen keveset lehet találni, melyben helylyel közzel elő ne fordulna. De egy sincs, melybon meglenne az első helyen kitett hiba. Szerző úr a tagadás helyett megkísérti az evangeliumi történeteket tanuságossá, épületessé tenni, ugy tekintvén azokat, mint symbolumokat, melyek csak jelképei a subjectiv váltságnak, vagy a melyek változott alakban ma is előfordulnak, a nélkül, hogy a történetek objectiv valódiságát bizonyítgatná vagy kétségbe vonná. Es igen helyesen, mert a legtöbb evangeliumi történet, ha előbb ezen a közvetitésen át nem visszük, építő nem lehet. Ez a vonás az, mit dr. Heiszler úr beszédeiben leginkább kiemelendőnek tartok, s mi által azok bármely irányú theologusra nézve használhatókká válnak. (Pl. I. k. 133 1. Húsvéti) „Midőn az úr meghalt, tudjátok keresztyének, elsötétült minden gyászolt a világ." „Igen sötétnek kell lenni ott, hol nincs az Ur, hol meghalt az Úr, legyen azon hely a világ vagy emberi lélek."