Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-12-10 / 50. szám

NE EJTSÜK KI A FELVETT FONALAT KEZÜNKBŐL. Körmendi S. iir a „Prot. Lap" 45-ik számában, oly dolgokat penditett meg, melyek hogy időszerűek és életbevágók: mutatja azon érdekeltség, melylyel ezeket a prot. unió egykori hires bajnoka és előharcosa, a mgs. gr. Z a y sietett felkarolni; mint szinte e lapok általam igen tisztelt szerkesztőjének azon kijelentései: „hogy e cikk épen azon dolgokat mozgatja, melyeket ő lapjának jövő évi programmjául szándékozott kitűzni." — E szándékával ne is maradjon el. Valóban ama cikknek minden sora mutatja, hogy annak irója az idők űterére tette kezeit; hangot adott a közérzületnek; tolmácsolta a közkívánatot; felrázta a tespedés álmában szunnyadó magyar Sión népét; tettre — a cselekvés terére szólitá elő, a képességgel biró bajnokokat. Nagy ideje azért: hogy a kiknek füleik vannak a hallásra, hallják! Nagy ideje: hogy legyen valami általános közös érdek, mindnyájunkat egyiránt buzditó közös szent ügy, mely körül e haza protestáns népe egyesülten, mint egy ember,keljen fel; s hol a népjogi viszonyok ugy kívánják, ne álljon mindig félre mint szemérmes, kiskorú gyermek, megelégedvén a morzsalékokkal, melyeket hatalmas gyámja, gazdag asztaláról, jónak lát számára lehullatni : hanem lépjen elő szabadon, önállólag, nyilt homlokkal, s mint a nemzet-test egyik hatalmas tényező része, érvényesítse joggal és méltósággal azon jog igényeit, azon testvéri osztályrészt, mely őt mind isten, mind emberi törvények szerint e haza földén méltán megilleti. A lelkes cikkiró registrálta jóformán közös ügyeinket, melyeket kell, hogy közös erővel részint életbe léptessünk, részint védjünk és fentartsunk; aligha felejtett ki valamit, mint — szerintem — házassági ügyeink önálló függetlenkezeselését, és még a parochialis fundusok, s más kegyes alapitványok minden adótól s közterhektől mentesítését, miket nekünk apáink már az 179°/, 20 t. c. által örök időkre biztosítottak, s nekünk csak szundikálni kellene: ha önkormányzati jogunkat nem csak papiron, hanem a való életben is érvényesíteni akarjuk. Ki vannak tehát függesztve Wittenberg kapujára a thesisek; melyiket irjuk ezek közül legelői a közös zászlóra: az az egybesereglendett értelmiség közmegállapodásától függend; csak Istenért ne odázzuk, ne napoljuk el teendőinket megint gondosan keresett ürügyek alatt, zsinattartást, s egyéb akadályokat emlegetvén; — ne ejtsük ki a felvett fonalat kezünkből, hanem mozogjunk, sorakozzunk, csoportosuljunk s egyesüljünk közös ügyeink közerőveli megszilárdítására. Hozzuk helyre, mit egykor őseink a nagy buzgólkodás hevében elhamarkodtak, vagy túlhajtottak; köszörüljük ki a csepregi collegium csorbáit, mely a concordia áldása helyett, valóban a discordia átkos üszkeit szórta a testvérek közé, s mint egy törzsökről nőtt ágakat, kik egy gyökérből szívjuk a tápláló nedveket: hajtsa egymáshoz közelebb, birja egy értelemre és akaratra egy ujabb kiadású Magyar Harmónia, melylyel egykoron a lelkes Samarjai János nem tudta öszhangzatra hozni a meghasonlott kedélyeket; — mert avagy illik-e nekünk apróságokért, kicsinyes lényegtelenségek miatt, úgyszólván egy j-taért — mint egykor a görög keleti egyház cselekedett — még most is versenyeznünk ? En részemről K. S. cikkét oly programmul tekintem, mely az összes magyar és erdélyhoni protestáns néphez szavazás végett van intézve; hozzá kell ehhez szólani nagynak, kicsinynek, erősnek erőtelennek; én a programmot elfogadom, minden pontjaiban aláírom, — annak még azon passusát is. melyre e lapok nagyon tisztelt szerkesztője sietett észrevételeit megtenni; mert bizonyára ha a vágás az ő hátán keresztül esett is, az ostor vége még is mindnyájunkon méltán cserdült; avagy nem mindnyájunk veresége és pironsága-e elvégre is, hogy egy oly közlöny, mint a „Prot. Egyh. és Iskolai Lap" csaknem subventióra szorul — legalább tudom, hogy szerkesztőjének nagymérvű szellemi és anyagi áldozatába kerül — hogy fenállhasson ? egy lap 3 millió prot. nép érdekeinek egyedüli közlönye! — En ha erősnek érezném vállaimat, a zászlót ragadnám fel kezeimbe, de minthogy ezt nem érzem: szerencsésnek vallom magamat, ha csekély szellemi és anyagi erőmmel az elsők közt jelentkezhetem, hogy mint közmunkás ott kívánok lenni, hol a magyar