Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-01-29 / 5. szám

gálva lelkeink redőit az önérzet helyeslő szava magosabban dobogtatá szíveinket. E nagy város kebelében, élő testvéreink vallás és rangkülönbség nélkül együtt áldoztak a célra, melyet Isten segítségével annyira elértünk, hogy megkezdhettük saját ev. ref. egyházunk templomában az istenitisztelet tartását. A kiáltó szó meghallszott a pusztában, s az összegyűlt fillérek eredménye egy díszes imaház. „Zörgessetek és megnyittatik!" Ezt mondja a szent könyv s e szentírási hely magasztosan igazolta magát. A megzörgetett ajtók felnyíltak, nemcsak e városban lakó testvéreink, de túl a kárpátokon Erdély bércei között, sőt túl a Lajtán is. A lelkes Kolozsvár és a lejdeni Gusztáv-Adolf egylet nem egy követ emelt nemzetünk nevében. Elvitathatlan hogy a főérdem e városban lakó hit és nyelvrokonainké, kik közül sokan tán erejökön fölül is hordták a homok szemeket, melyekből e szép emléket állították az utókor számára, azon gondolattól lelkesítve , hogy a hontalanoknak legyen legalább egy menedékük hol saját templomukban az édes anyai nyelven imádkozhassák őseink Istenét, s hol, ha az élet különböző érdekei el is választanák őket egymástól, egyesüljenek a vallás kibékítő karjain s egyik a másikban testvért ismerve fel; ülhessék az Úr Jézusnak azon mondata rájuk: „A r r ó 1 ismerem meg hogy én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretite k." Hogy kié az érdem nem vitatöm tovább - mindenki ki résztvett a közös áldozatban nyúljon kebelébe s e tekintetben az önérzet legjobb biró leend. Nem saját, de Isten dicsőssége volt a cél, melyet elérni törekedtünk ; nem az áldozat nagysága, de a buzgalom és igyekezet legyen a mérleg tetteinkhez. Emlékezzünk egy mondatára az Idvezitőnek, ki midőn látta, hogy egy gazdag írástudó, magát előtte fitogatni akarva egy marok ezüst pénzt dobott a jeruzsálemi templom ládájába s közvetlen utánna egy szegény özvegy asszony utolsó dénárját tette belé, igy szólott tanítványaihoz ; „B izony mondom nektek e szegény özvegy többet adott mint ama gazdag!" Én életemben még nem láttam templomszentelést s azért tagadhatlan, hogy a pillanat hatalma lelkemet megragadta; közszeret, és tiszteletben álló lelkészünk lelkesbeszédének alapja megvan írva szent János evangelista evang. könyve 4-ik részének 14-ik versében : „Az Isten lélek és a kik őtet imádják szükség, hogy lélekben is igazságban imádják." E beszéd folyamiban az úr Jézus születése a templom fölszentelésével, újjászületésével ügyesen lön párhuzamitva. Beszédének három főrésze 1. Milyennek kell lenni egy ev. reformált templomnak ? Egyszerűnek mint azt Jézus és az apostolok alapították és milyennek a dicső emlékű reformátorok vissza állították. E résznek fejtegeése önök előtt Erdély és Magyarhonban talán feleslegesnek tűnik fői, de itt hol a keleti orthodox vallásceremoniái teljes virágzásban állnak s hol saját vallás felekezetünk kebelében is vannak egyének kik itt születve még nem láttak templomot oltár és képek nélkül minthogy saját templomunkban is képviselve volt régebben az oltár és gyertya; egy reformált templom alakjának leírása elkerülhetetlen szükséges volt, a mit kedves papunk okosan át is látott. 2. Miként szenteli fel egy ev. ref. lelkész a gyülekezet templomát. 3. Miként szenteli fel azt maga a gyülekezet. A főlszentelési beszéd után kiosztatott az úri szent vacsora s miután buzgó hálaimánkat még egyszer felküldtük az egek urához csendes elégtiltséggel s azon édes érzelemmel oszoltunk szét, hogy ehhez hasonló karácsonyi ünnepet még nem értünk, azon fogadás tétellei, hogy fölszentelt templomunk mellé uj áldozatokkal és Isten segedelmével mentől előbb tornyot emelünk, s igy nemsokára föltesszük igyekezetünk munkájára fáradalmaink koronáját. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?!!'< S á m a Róbert. PLOEST, január l-jén 1865. Tisztelt szerkesztő úr! A ploesti ref. magyar egyház iskolanövendékei a szülőkkel, s a nagy számmal jelen volt hívekkel együttesen, — miután a mi kedves lelkipásztorunk, az ő szokott modorában az 1864-ik év utolsó délesti templomozás alkalmával, buzgóságteljes könyeket fejtett le arcáinkon, s még mielőtt, a fölbuzditott kedélyek lecsendesedtek volna — az est óráiban fáklyák mellett, ekkép leptük meg, a mi szeretetteljes lelkipásztorunkat; megnyitván a tiszteletet a szokott magyar szózattal: Légy üdvözölve általunk szeretett lelkiatyánk ! magyar prot. hittérítő, s a moldva-oláhországi elszórt ev. ref. magyar egyházak egybealkotó, s felügyelő lelkipásztora. Eljöttünk édes magyar nemzetünknek ide Ploestre elszármazott sarjadékai; eljöttünk forrón dobogó szívvel, és kezeinkben lobogó fáklyákkal, a mi zsenge, de ártatlan hálaadó tiszteletünket leróni a mi helybeli ref. lelkipásztorunknak, s nagytiszteletü espesünknek. Eljöttünk pedig öszhangzó harmóniában a mi szüléinkkel együtt, bemutatni a te fáradhatlan szorgalmad gyümölcsét. Üdvözlégy nagy férfiú! te vagy a mi csillagunk, melynek világánál haladunk, a mennyei atyánk által kitűzött ösvényen. ' Te vagy a mi csillagunk! melynek sugarai megtörnek a mi kebleinken, s a mint egyik gyertya a másikról meggyúl: ugy a mi zsenge ertelmeink szövétnekei is, már csiráiban lángot kapnak, s fejlődnek ki, egyházunk erős cserfáivá, bármely viharral dacolandók. Te vagy azon nagy fényes csillaga édes hazánknak ! ki utat mutatsz a tévelygőknek, ki megóvod édes nagy nemzetünk buzgó hazaszeretetét keblünkben; azt,