Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-10-22 / 43. szám

derengeni a belátás, hogy maga is a keresztyénségnek sajátságos történelmi eredménye s ennélfogva lényegben keresztyén. Ezzel ismét szeme és szíve meg volt nyerve a keresztyénségnek: ez ismét tisztelete és szeretetének tárgya lett és bevallotta magának, hogy ha magát és saját érdekét helyesen felfogja, ahhoz magát barátságos viszonyba kell helyeznie. Ezzel aztán az egyház is figyelme és elismerésének tárgya lett, mint a keresztyénségnek legrégibb és legközvetlenebbül szembe ötlo közege és kezdte észrevenni, hogy e közt és közötte az érdekek solidaritása és benső egybetartozás létezik. Másrészről az egyház is eszmélni kezdett, eleintén szintén csak egyenként és szűkebb körökben. Tétettek saját kebelében tapasztalatok, melyek a gondolkodót megdöbbentették. Komolyan kezdte venni a maga elibe tűzött feladatot• nem hiányzottak nála a kitartással összekötött kísérletek, hogy a keresztyénséget kortársai között ismét azon alakban fölépítse, melyet ő mint óhagyományost egyedül tart törvényesnek. E műre szívesen elismerjük, igazán nemes és jelentékeny erőket hozott mozgásba, nemcsak értelmiségben hanem erkölcsi tekintetben is jelentékenyeket — kebelében nem kevés férfit és nőt számított, kik élénk keresztyén kegyességben magokat annak áldozatra kész szívvel szentelték. Annál nagyobb a megütközésünk, ha ezen imponáló erőködések eredménye után tudakozódunk. A legszerényebb várakozásoknak sem tett eleget, még pedig — s ez jellemző — minél tovább, annál kevésbé. Mind ama dicséretreméltó fáradozások semmi igazán életrevalót nem szültek. Az igaxi siker hiányzott, csak mesterkélt élet létezett, mely nem birt gyökeret verni a mélységben s azért elsenyvedt. Még az egyes, ezen úton haladó kegyes keresztyéneknél sem virult fel szerencsésen ez egyéni keresztyénségük az egyházi hagyományos alakban mint az előtt, hanem utoljára is elsatnyult és megrozsdásodott. Epenséggel pedig ki nem fejlett semmi igazi közös, semmi valódi népkeresztyénség. A népre, mint egészre, annak azon rérészére, mely, ha az egyházat nem tekintjük, a közügy minden egyéb téréin derekassága által kétségkívül elől áll és a nemzet magvát képezi, az egyház mind ama törekvésekkel valamire való hatást gyakorolni nem bir, de még csak bizalmat nyerni sem tudott. Uj meg uj rendszabályokat gondolt ki, uj meg uj gépezeteket hozott mozgásba, hogyT

a tőle elpártolt osztályokat visszavezesse; hiába! nagyban minden kísérletei dugába dűltek, csak itt ott elszórva lett valami sikerük. És mind ez igen természetes. Mert honnan is jöhetett volna az egyháznak a siker, mikor a keresztyénség történelmének haladásával, mikor az élő Krisztus müvével a világban meghasonlott, sőt összeütközésbe keveredett? De a hagyomány férfiainak soraiban is ily körülmények közt e kérdésnek kellett támadni: hát e sikertelenség csakugyan a kortársak példátlan mély megromlásában találná okát, és nem inkább abban, hogy valami történelmileg lehetetlenre törekedtek? Különösen miután az a tapasztalat is járult hozzá, hogy az egyház a modern míveltségi életnek átok alá helyezésével semmire sem mehetett, hogy az elleni harcával célt nem ért, s a közvélemény, még pedig épen a legméltóbbak és legderekasabbak közt inkább és mind nyíltabban annak részére állott. Az egyháznak harca a modern míveltség ellen hovatovább mind kilátástalanabbtiak mutatkozott, csaknem kézzelfoghatóvá lett, hogy az egyház az uralkodó míveltség haladását hátráltatni vagy magának alávetni nem képes. Ez meg az igazi keresztyénnek, ki az Üdvözítő királyi hatalmát bizton hiszi, egészen megfoghatlan tünemény volt és hallatlanná nem tehette az abban fekvő felhívást, hogy az annyira keresztyéntelennek vélt modern életet megújított vizsgálat alá és szemügyre vegye, mi viszonyban van a keresztyénséghez. A ki tehát az egyházi hagyomány emberei közül e felhívásnak komolyan és elfogultság nélkül engedett, könnyen egészen más nézetre jutott. Akár mely szempontból nézte az ujabb míveltség ügyétr akár tárgyi, akár történelmi szempontból, méltányolnia kellett azt, mind jobban észre kellett vennie a keresztyén eret benne és okbeli ugy mint célszerinti lényeges vonatkozását a keresxtyénséghez. Egyesekben legalább az egyháziasan kegyesek közül sejtelem keletkezett, hogy tán a keresztyénség történelmi fejlésének nagy forduló pontjához jutottunk, s tán ez most a keresztyénségnek hivatása, hogy az egyházi térrrŐl a világira, azaz: az erkölcsire telepíttessék át, hogy sajátképi történelmi hatásainak most már nem ott, hanem itt van helyük, s ennélfogva a keresztyén-85 *