Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-05-27 / 22. szám

idő, midőn aranymondatnak tartották egy hírneves latin egyháziatya azon kifejezését: „Credo, quia absurd u m e s t." Ez volt az absurditások korszaka! Azon időben más képe volt az emberek előtt Jézusnak is, mint most. Ma már inkább azt tartják: „Non credo quia absurdum est." Történeti fejlődés az eseményben, szervi képződés és természetes baladás az egyéneknél. Ez a követelmény, melyet ki kell előbb elégíteni, mielőtt nálunk hitelre számot tarthatna valami elbeszélés. A mai kor saját bélyegét nyomja Jézus arcára, s hogy a kor szellemét Strauss munkája sok tekintetben híven tükrözteti vissza, nem lehet eltagadnunk. Strauss midőn első „Jézus Életéi" megírta, azzal dicsekedett, hogy ő minden előfeltétel nélkül hajtotta végre munkáját s merőben tárgyilagos maradt (Hagenbach Kirchengesch. d. XVIII und XIX Jahrhund. Leipz. 1856. 379 1.). De ily eljárás soha nem kívánatos sem nem lehetséges, s nem sokára kiderült, hogy Straussnak ily előfeltételei voltak. Az Írónak előre tisztában kell lennie magával bizonyos elvekre nézve, melyeket. mivében követend, nehogy a források eltérései és ingadozásai őt magát is habozásba és zavarba ejtsék. A kéz alatt forgó műben már előre ki vannak tűzve a vezérelvek, melyek szerint a történeti anyag s a kútfők feldolgoztatnak. Ez ma már nem is lehet máskent. De hihetőleg ez előtt sem lehetett, sőt mingyárt a kezdetnél látjuk, hogy magok az evangyéliomirók sem tudtak merőben tárgyilagosak lenni, mert mindnyájan bizonyos irány uralma alatt irtak, mely felé törekvésöket oly kevéssé tudták elpalástolni, hogy e miatt Jézust egymástól valamennyien eltérőleg festették. Strauss ugy dolgozza fel tárgyát, mint egy jelenkori történész. Birál, rendez és alakit. Határozott nyereménynek tartjuk a tudomány szempontjából, midőn ily éles és beható elme tájékozást s mondhatni tankönyvet nyújt azon a téren, melynek maga is egyik kiváló alakja, s melynek minden egyéb nevezetességeit és tulajdonait kitűnően ismeri és mérlegeli. Nyelvezete egyszerű és világos, előadása, eltekintve néha metsző humorától, tárgyához méltó, higgadt és komoly. Lelkesedve nyilatkozik nem egyszer Jézusról, de mindamellett általában nincs szüksége szónoki mondatokra s költői fordurr latokra és leírásokra. 0 csupán igazsága által kiván hatni. Mig Renannál az előadás fénye, az irmodor ragyogása, Schen keinél az egyházias ..kenetteljesség" takarják a felfogás gyöngéit, neki mindenik gondolata átlátszós, pillanat alatt érthető s tervezete elejétől végig kitárva fekszik olvasója előtt. Strauss elvül tüzé ki, hogy „minden a mi történik, természetesen történik." Az ö története „véges erők kölcsönös egymásrahatásával" foglalkozik. Fődolog mindenben az „okszerűség." Ennek megértetése nélkül nincs történet. Az evangyéliomi elbeszélések, mennyiben történeti kútfőkül kívánnak vétetni, komoly itészetnek vetendők alá. Lz elveket az életirás mezején lehetetlen nem helyeselnünk. Szerintünk is a Jézus élete a keresztyénség körén belől történetileg ép azon szabályok szerint dolgozandó fel, mint a világtörténet bármely mozzanata. Sajátlagos utasításoknak, miket eddig a hagyomány és dogmatika szabott, sem jogosultságuk sem hasznuk. Magát a szent vallást és hitet keveri gonosz gyanúba az a bizonyos makacsság, melylyel némelyek még máig is állítják, hogy Jézus élete a természetellenes csudák és képtelenségek szakadatlan láncolata. A derék Prot. Kirch. Zeit. 1864. 41. sz.-ban idevonatkozólag ezt rpondja: ,,Jobb oldalon a szabad itészet tagadólagos eredményeitől megijedve, oly positivak lettek az emberek, hogy a hagyományos nézetek csonkitatlan fentartásának kórsága az itészet előtt való megiramodást csak roszul palástolja el. Hiterőnek nyilvánítják azt s valódi farizeussággal a hivő irány tisztességes címét igénylik magoknak, holott az igényteljes külboriték alatt a hitgyöngeség s a szorongó bizonytalanság világosan elárulja magát. Ezen irány vegyen példát Schleiermacher szabad itészetétől, kitől csakugyan nem tagadhatni meg, hogy magát határozottan a keresztyénség szolgálatára szentelé." Közleményünk ezen utolsó részében egyes részletek mellőzésével csupán azon főelvekre kívánunk visszatérni, melyekre maga Strauss is a legnagyobb súlyt fekteti. 1. Miután a tulajdonképen való „Jézus életét'1

Straussnál „az evangyéliomok bírálata" előzi meg, reánk nézve is legtermészetesebb eljárás, először is a történeti kútfők gyanánt szolgáló evangyéliomok természetéről nyilatkoznunk. Bármily tisztelettel viseltetünk ez okvetlen isteni eredetű könyvek, mint vallási okmányok iránt, annyit az ujabbkori tudományos theologia legnevezetesebb képviselőivel együtt bízvást kimondhatunk, hogy az evangéliomi elbeszélések közlése történeti hitelesség tekintetében sok helyt nem biztos vagy épen elfogadhatatlan, s nemcsak indokolatlannak, hanem veszélyesnek tartjuk azon tant, mely mindazt, mi bennök foglaltatik, betűről betűre isten igéjének deklarálja. Hogy a biblia s e szerint az evangyéliomok is emberi müvek, azt „H e r d e r a tiszta emberinek prófétája az otromba imádás ellenében kifejtette" (Hagenbach theol. Encycl. Ford. Révész Pest. 1857. 117. 1.). Az evangyéliomoknak történeti hitelesség tekintetében nemcsak semmi elsőségök sincs tehát egyéb emberi munkák felett, hanem több történeti kútfőhöz képest melyek tárgyukra teljes világot derítenek, nagyon is kedvezőtlen színben tűnnek fel. S miután az u. n. szentirati kánon meglehetősen zavaros körülmények közt s mondhatni esetlegesen alakult meg és záratott be, azon elfogulatlansággal mely a történetírás első kötelessége ki kell nyilatkoztatnunk azt is, S c h 1 e iermacher szerint, hogy „nem illet minket, midőn történeti kutatáshoz fogunk, becset tulajdonítani a kánonbeli és apokryph iratok közt felállított megkülönböztetésnek, hanem mint lehetségest előre fel kell tennünk, hogy ezen elbeszéléseknek apokryph jellemök van" (Schleiermacher Das Leb. Jesu. 1864. 69. 1.). Hogy ez elbeszélésekben sok van, mi a történelmi kútfőbiráJa*