Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-23 / 17. szám

hatalomszóval hallgattatnak el, ha az általok megkezdett szellemi harcra ellenfeleik a szellem fegyverei helyett a Komjáthi Classis I. Canon XXVII — anathemáját viszik : akkor ez eljárást lehet nevezni Worms-i, Trident-i eljárásnak, de protestansinak nem. Szikszai Pál csak a jegyzőkönyvi pontokból kitűnő, nyilvánosság elé vitt eljárását ismeri az egyh.kerületnek, szóval azt mi a színpadon játszatott el; de a coulissák közé nem láthatott. Kezemben okmányok vannak, melyek segélyével a coulissák közé is beláthatni. Nem fosztotta ugyan meg szerzőt hivatalától az egyh. kerület, de titkos ülésében szóba volt hozva a megfosztás, s voltak kik örökös letételre, voltak kik néhány évig mellőztetésre, de voltak oly emelkedett s bátor lelkűek is, kik dicséretre sőt még jutalomra is tartották méltónak (minők voltak: mezőföldi segédgondnok Halász Sámuel, barsmegyei jegyző ; Bán Horváth, komáromi esperes, Kalmár József, veszprémmegyei esperes, Fábián József, Osváld Zsigmond tanácsbiró, Rácz tanár s többen). Márton István és Sebestyén István pápai tanárok superintendensi parancsolatra cáfolatot irtak a vallási egyesülés ideája ellen, de Márton Istváné inkább apológiának, mint cáfolatnak nevezhető, mert bár nem értett is mindenben egyet szerzővel, de a müvet becsülte, s szerzőhöz irta és kezeim közt levő magánlevelekből kitűnik, hogy az egyh.kerület eljárását helytelenítette, a cáfolatot csak parancsolatra irta, s bár tartott attól, hogy ő is üldözés tárgyává lesz, mégis ugy szerkesztette azt, hogy sokan az egyh.kerület ellen irt satyrának tekintették. A recensiók felolvasása után eltérők voltak az Ítéletek, s végre az határoztatott; idézze maga elé a veszprémi egyh. megye consistoriuma a vallási egyesülés ideájának Íróját, vonja őt kérdőre a h e 1 v. confessióval ellenkező kifejezéseié r +

és princípiumaiért, feddje meg érdeme szerint, s küldje ft. superintendens úrhoz, hogy ez vele a komjáthi I. classis — canon XXVII. szerint bánjon el. - Az egyh. megye mégis idézte Pap Istvánt, kötelességévé tevén idéző levelében, hogy Márton István, Sebestyén István s Kalmár József reflexióit keze alá vévén, ha mit azokban kiván feleletül megjegyezni, ne sajnálja — mint maga mentségét vagy jegyzéseit azon gyűlésre beadni, mely aztán feleletül vagy eligazitóul szolgálhasson. Pap István megjelent, s védiratot adott be, melyben előre bocsátván; hogy mint protestáns keresztyénnek reménye van a felől, hogy ha mint hibázható ember hibázott, a nt. protestáns consistoriumnak tagjai valamin: egyrészről az igyekezetet s munkásságot benne nem fogják kárhoztatni, ugy másrészről öt protestáns princípiumunk, confessiónk, s édes idvezitönk példája szerint via examinis tanitni, világositni, épitni, s jó útba igazitni fogják, mely útmutatást ő, ki az igazság mindinkább való megismerését tartja egyik főjavának nemcsak elfogadni kész, hanem még nyereségének is tartja .... kijelenti, hogy a reflexiókra bármely örömest kívánt volna is a jó rendért e rárótt kötelességnek eleget tenni, nem felelt, s hogy engedetlenségért ne convincáltassék. azzal indokolja nem felelését; hogy a recensiók vele hivatalosan nem közöltettek, a mellékes úton megszerzett másolatoknak az eredetiekkel egyezése felől nem bizonyos, s még ha ezek az eredetiekkel egyeznének is, akkor is nem őt, hanem az egyházi fensőséget illeti annak megi! élése, minő vádpontokra kell felelnie ? s annyival inkább, mert a kezén levő recensiók másolatai nem annyira vádak, mint a recenseseknsk az auctoréval ellenkező nézeteit közönség elé terjesztő tudományos értekezések, — s tán vakmerőség is volna a nt. recensen? urak munkáit crisis alá venni, s maga oktából okoskodni, holott most is az bántja, hogy okoskodott. Fölteszi ugyan a nt. férfiakról azon nagylelkűséget, hogy nem annyira saját győzelmöket — mint az igazságét akarják: mindazáltal nehogy az irántok tartozó modestiát sértse „s szivének minden ártatlansága mellett is uj kelepcébe keveredjék :" a nt. consistoriumtól várja azon helyek kijegyzését, melyekre felelnie kell, hogy igy ne annyira őket cáfolja, mint saját magát kritizálja meg, s mmt alárendelt azon kötelességnek tegyen eleget, melylyel a felsöség iránt viseltetni tartozik. Szép védiratát, melyet itt csak rövid kivonatban közlöttem, e sorokkal végzi: „nt. tract. consistorium! Ha e nt. tractust, ennek egyházi s világi renden levő nagyérdemű igazgatóit nem ismerném, s e mellett — mint protestáns atyámfiaihoz protestánsi bizodalommal nem viseltetném, tollat se mertem volna kezembe venni önmentségemre, nehogy — midőn a gonosztevőnek van védő ügyvéde, a gondolkozónak, s igazságkeresőnek pedig nincs, nyiltszivüségem miatt mind a mellett is, hogy senkit sérteni nem akarok, ujabb, s még nagyobb veszedelembe d öntsem magamat, s épen azért, mert kinyílt szívvel írok. De minthogy egészen ellenkező oldalról ismertem a nt. tractust bátorkodom a nt. s tek. consistorium előtt mint n e m bűnös — hanem legfölebb is tévedhetett iró . . . s nem annyira önszemélyemért, mint az én személyemben a keresztyén tolerantiának pártfogásaért bizalommal könyörögni. A mi engem illet, „én magammal békességben" vagyok, mert lelkem ismerete megnyugtat a felől, hogy jót akartam, és hiszem, hogy : „ha szenvednem kellene is a Jézussal, a gondviselés ezt is javamra íörditandja. Én kereskedtem a nekem adatott talentommal, hogy nagyobb talentommal nem kereskedtem — mint a minővel birok — arról nem tehetek. Az én munkám csak projeclum, még pedig oly projectum, melyet valamint senkire erőszakkal nem kötöttem, ugy senkinek jogait — kivált tudva akaratosan — nem sértettem, és „ezen gondolataimnak világ eleibe való bocsátásában törvényes utonprocedáltarn." (Érti helyreigazító ur '? . . . törvényes uton bocsáttatott e mü világ elé !). Grondolkodtam s munkálkodtam, mivel ugy hittem és hiszem, hogy mint ember s lelkipásztor erre hivattattam. Nem érzek azonban magam felől kevélyen, mert tudom, hogy ember vagyok, s mint ember hibázhattam, ha még Pál apostol is ezen emberi erőtlenséget megismerte s azt vallotta, hogy rész szerint van bennünk az ismeret, része szerint van hát bennem is, s kész leszek mindenkor rngedni azoknak, a kik engem jobb útra vezérelnek, a mit tisztehittel ki is kérek, tudván hogy az e tekintetben való meggyőzettetés — bárkitől jönne is az — mindenkor győzedelmes lesz rám nézve. Kérem azért a nt. consistoriumot szent vallásunknak — ennek a felebaráti szeretetet s egymást eltűrést parancsoló áldott vallásnak, s különösen a lelkiismereten uralkodást kárhoztató protestantismusnak szentségére, hogy irántam — mint a kebelében levő ekklézsiák egyik munkálkodni kivánt lelkipásztora iránt a ker. tolerantiát gyakorolni, s másokkal is jézusi indulattal gyakoroltatni méltóztassék. Mely emberi jussokon s vallási princípiumunkon nyugvó kérésemnek megnyerése felől keresztyéni s protestánsi bizodalommal levén; tisztelettel maradok d. 18-a november 1. 1820. stb. Szerzőnk nyilatkozata felolvastatván