Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-05 / 10. szám

tatkozni, egynémely jeles szakművek megjelenésével, mik, habár nagyobb részt kényszerítő szükség kifolyásai, (kézikönyvek és vitairatok) szép reményekre jogosítanak. Tisztelet az előkornak a mennyiben érdemli, de ez nem gátol kijelentenem, hogy elmaradottságunkért a felelősség őt éri. A jelenkornak az ő mulasztásai miatt most a kezdet elejét kell megtenni. Nagyobb lendületről a kérdéses téren még jó darabig szó sem lehet, miután, mint a Tűnődések t. írója is kifejté e lapban, előbb még a tudománynak műhelyein korszerű javításokat és bővítéseket kell végrehajtani s ezen kívül, mi ennél is nehezebb, az ott készülendő árucikkekre egy érdekelt közönséget kell teremteni, ugy szólva semmiből, mert, engedelemmel legyen mondva, t. hitfeleink, a hasonlíthatatlan nagyobb részt véve, még most ugy gondolkodnak, hogy ez árucikkek nélkül, jó egészségben tovább is csak ugy ellehetnek, mint megvoltak eddigelé. Ignoti nulla cupido. S ez az egyik oka, hogy a ki magát közülünk szélesebb körben ismertetni akarja, saját szakjának odahagyásával, inkább más térre csap, ha kell verset is készit, (a költőkre nem vád !) csakhogy az ismeretlenség sürü ködje ne fedje el a közönség elől, melynek pártfogása nélkül utoljára sem élhetünk meg. E nagyon kezdetleges irodalmi viszonyoknak, melyek arra, hogy önképzésre és irásra kedvet nyújtsanak teljességgel nem alkalmasak, róvható fel aztán az is, hogy e becses lap hasábjain koronként szárnyra bocsátolt tudományos eszmék és uj nézetek, mint a bárka hollója, eltűnnek a nagy kietlenségben, anélkül, hogy a külső világból valami vigasztalót hoznának vissza magukkal, — hogy a nemes szózat, habár ,,a szabad gondolat királyi méltóságával" lépjen is előtérbe, visszhangot csak alig-alig nyer rokonnézetüektől, s látszólag inkább arra szolgál, hogy (sit venia verbo) egy ember „irodalmi tébolygásainak" nyújtson ujabb meg ujabb fegyvert ellenünkben. Tudom én, érdemes magyar közönség, hogy minket nagyon sokáig tanítottak a hallgatásra, s hogy ebben bizonyos virtuositásra tettünk már szert, melyet csak az méltányol, ki bennünket jól ismer. Néha ugy tetszik, mintha magam is érteném e némaság jelentését, mely majd lesújt, majd fölemel, közönynél azonban igen sokszor többet jelez. Mindazáltal elég sokáig hallgattunk már, hadd zendüljön meg a szabad szó a tudomány terén, s vállalja el mindenki közülünk a szellemi munkát, melyre örökös némaságunk igen gátlólag hat. (Folyt, köv.) I. KÁLMÁN FARKAS - HALASI REF. LELKÉSZ - ÚRNAK. A tiszteletes úr e lapok t. szerkesztőjének ir ugyan, de a szerkesztői csillag alatt mondottakat nem akarván meghiusitni, egész készséggel fogok tollat Ivánka Karénektáráról irt cikkem feletti észrevételeire — időm rövidségéhez képest — felelni. Első nehézsége a t. úrnak, hogy Ivánkát históriai úton látva, a főszólamot illetőleg roszul fejezem ki magam, holott igy kellett volna: „Marothi hol a tenornak, hol a diskántnak adja a főszólamot." E vége;t Marothitól idéz hét 4

darab zsoltárt, melyben a főszólam a discanté. Szent Dávidnak azonban nem tizennégy hanem 150 zsoltára van, s a középkorban mint szintén a rá következőben is rendszerint a főszólam a tenoré volt. Vagy tán a t. úr a kivételekből csinál szabályt? ,,E z t már S z o t y o r i n á 1 í s így találjuk" (t. i. hogy a főszólam a discánté) mondja alább, mint látszik állitásom megdöntésére. Ez argumentum legfeljebb zavarba hozhatja azokat, kik nem tudják, hogy Szotyori a debreceniek mai kántora, s azt fogják hinni, hogy legalább is a XVI. évszáz végén élt. A másik nehézség a bassus szólamok miatt van, mire rövidség okáért csak azt jegyzem meg, hogy Ivánka Karénektárát — midőn arról van szó: vájjon mennyire távozott el Marothitól ? — nem a Szotyoriéval, hanem a Marothiéval kell összehasonlitni, s ezt tán a t. úr is igy akarta. Ha a t. úr megnyugtatására szolgál tudni: vájjon Szotyorit zenével saturáltnak tartom-e ? ezennnel nyilvánítom, hogy Szogyorit a zenével suturáltak közé sorozni soha és semmi tekintetben nem volt szándékom • s ezután is csak ugy lehet, ha jeleit adja, hogy az ujabb kor zenéjét egészen elsajátítva, már ennél is többre akar törekedni. Szotyorit azonban sokkal szerényebbnek ismerem, minthogy valaha ilyeket fogna arrogalni. A t. úr láthatta criminált cikkemben, hogy midőn Ivánka Karénektárát ajánlottam, megróttam egyszersmind azokat, kik e téren egyedáruskodni akarnak. Láthatta, hogy senkit sem kívántam a munkától elrántani, annyival inkább, mert szükséges, és ugy szólva a munkások csak ketten vannak : Ivánka és Szotyori, — Ily szempontból a t. úr Drákói szigorát nem lehet alkalmazni sem Ivánkára, sem Szotyorira, mint ezt az elsőre látszik követelni. Megütközött a t. úr hogy egy szerény s szorgalmas munkásunkról elismerőleg szólottam ? Én abban ütközöm meg, hogy széles Magyarországon csak ketten levén, nem találhatnak elég tágas kört. A t. úr soraiban nem annyira ellenem felhozott érveket látok, mint egy védbeszédet Szotyori mellett. En Szotyorit előbbi cikkemben nem is említem, tehát nem tudom miért lőn védelem tárgya. Vagy tán midőn a t* úr Szotyori jelességét akarja kitüntetni, nem teheti máskép, mint Ivánka rovására ? Azt is kivehetni a t. úr soraiból, hogy Szotyorit hajlandó volna monopolizálni. E tekintetben határozni nem tőlem függ, azonban ilynemű egyedárusitást nem helyeselhetek. Okaimat elmondtam ama cikkemben, mely a t. urat annyira lesújtotta*