Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-12 / 7. szám

Ugy kell néznünk a reformatiot, mint nemcsak egyoldalú hitújítást, hanem oly nagyszerű mozgalmat, melyben az emberiség összes szellemi jogait követelte vissza, s a melyben megifjult a bilincseit szét tört emberi elme. — Ekkor hullott ki a nyers erőszak kezéből a kard, s általános lett a tudomány és a művészet. — Már Luther előtt az állam- e's jog-igények az egyházzal ugy Összenőttek, hogy egyik megrenditése a másikat is maga után döntötte. — Az egyház kielégithetlen követelései elnyeléssel fenyegették a nemzetek és trónok igényeit, s a hosszú és véres küzdelmek díjául csak akkor loboghatott a győzelem zászlója, midőn a reformatio állott a törekvések élére. Az emberi gyengeség előtt a dolog bizonyos ideig való tartama, a megszokás által törvényszerűvé válik; de felette mindig ott lebeg a vizsgálódó ész — damocles kardja. — Igy volt a pap uralommal is. — Megalapította az, hogy a világ meg volt szokva Rómát urának nézni; tekintélyt vivott ügyesen kezelt rendszabályok és a császárok koronázásával, s e tekintélyt szentesitette a kor tudatlansága és a felköltött félelem. — VIII. B on i f á c 1302-ben kibocsátott bullájában igy merészel szólani: ,,P orro subesse romano pontifici omnem humanam creaturam declaramus, dicimus, definimus; et pronunciamus omnino esse de necessitate saluti s." Ehhez, mint H e n k e megjegyzi, nem kell commentar. És e hatalmat mit császárok és zsinatok meg nem törhettek, világi fegyverek és hatalom nélkül, csupán az ész fegyverével megdöntötte a protestantismus. Ha ön a történetben csak kissé is jártas lenne, tudná, hogy a reformatio nélkül, midőn akkor Európa minden fejedelmét területváltoztatási gondolatok foglalkoztatták ; elkeseredett küzdelemben, eltiporták volna a nemzetek szabadságát. A protestantismus az újkor alkotója, a törvényadás és a polgári szabadság eszméjének horgonya, folyton tökélyesülés, melyben a honszeretet, képzésvágy, vallásosság közös szövetségbe egyesültek, mely a vallásos öntudatot az erősbödő műveltséggel öszhangzásba hozta, s egész benső életünknek és a műveltebb keresztyénségnek fennköltséget kölcsönzött. — Fájdalom, habár a scholastica, a papuralom és világi érdekek eszközt szentesítő hitének rozsdás fegyverei nem valának is elég erősek a tisztult hit erejét elnyomni; de akadályozták teljes győzelmét, s harci tüzet gyújtottak, mely másfél száz éven át egész Európát lángba borította, s romok alá temetett annyi jót s nemest. A tridenti zsinat 1563-ban a keresztyénség életerejét — a közzsinatok képviselési erejét megsemmisítve — az egyházat teljesen a pápaság absolut hatalma alá adta, megsemmisítve minden haladást. Lehetetlen önnek nem ismerni az akkori társadalmi s egyházi romlottságot, mely az emberiség életfáján a legveszélyesebben rágódott, s melyet a reformatio fojtott el. — Mi lett volna a világból, ha Isten az erkölcsi sülyedést fel nem tartja a reformátorok ajakával, s a fortelemből a protestantismus szelleme föl nem hozza a vallási kegyeletet. — S mi által eszközölték ezt? — Leginkább azzal, hogy a vallást, mely eddig arra volt eszköz, hogy az emberiség butává tétessék, a szellemi mozgalmak iránycsillagává emelték. Ne kívánja ön, hogy elszámoljam a botrányos pápai kiátkozások hosszú sorát. — Mind ezt a reformatio szüntette meg! A protestantismus törölte el a templomokban a babonás gépies szertartások értékét, s az oskolákban az üres szőrszálhasogatásokat, nevetségessé vált izetlenségeket; s a véres inquisitiókra ráütötte a szégyen bélyegét. A mit elmondtam az nem öndicsőités; tudom én azt is, hogy a protestantismusnak híveket lelni, s híveiben a meggyőződést erősíteni nincs szüksége más felekezetek gyengéinek feltüntetésére, s hogy egy proselitáért Ungot, Bereget összejárja; de midőn rövid vázban felmutattam, hogy a haladás szabad vizsgálódás előmozdításával a nemzetek függetlenségét önnön érzetükben biztositá, s önállóságát védve a nemzeti függetlenség törvényes útját jelölte ki: figyelmeztetni akartam, hogy többé a protestantismust semminek mondani ne merészelje, mert ezzel önnön tudatlanságát , semmiségét árulja el. ZomboriGedő. (Yége köv.) KARÉNEKTAR S VEZÉRKÖNYV, IRTA IVÁNKA SÁMUEL. Sáros-pataki ke'pezdei énektanár. Volt alkalmam régebben érinteni a ref. egyházi zene állását, a tanitók minőségét, a reformokat, melyeket az elöljáróság tett a zene alaposabb tanítására. Említettem, hogy e reformok részint még igen ujak a gyümölcsözésre, részint csak a papíron vannak. A jó szándék sok minden, de a szakértő tanitók kevés száma miatt is szenved hajótörést, s a tanitók kevés száma viszont pénzviszonyainktól függ. Ily körülmények közt a kevés számú szakértő s szorgalmas tanitók nagyra becsülendők. S e szempontból indultam ki, midőn ezelőtt két évvel e lapok hasábjain az egyházi közönség figyelmébe ajánlottam Ivánka Sámuel — sárospataki képezdei énektanár — egyházi énektárát.*) E körülmények ma sem *) E kis munka célja az egyházi énekek mellett ezeknek rövid történetét is előadni. Azonban egy pár G-oudimélre s Bertalan éjre vonatkozó sora alkalmat adott bizonyos felszólalásra, mely az irót intolerantismussal sőt bujtogatással vádolja. E vád — a mennyiben a munkát én ismertettem, s épen megdicsértem szerző törekvését, hogy t. i. igyekszik nö-