Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-02-07 / 6. szám

yesebb vitákat idézett elő, a meghasonlást táplálta, a szakadást nagyobbá tette, szóval: a tiltott gyümölcs megkóstolásának sajnos következései, az ó ember Ievetkezéséböl, az új ember felöltözéséből eredő veszélyek beállottak. Ha e jelenség okát kissé fürkésszük, átlátandjuk, hogy annak igy kellett, s máskép lenni nem lehetett. A reformatio idves hatását nem annyira a hit dolgában, általában a hitágazati tanokban eszközlött változásokból kell megítélni, bár e részben is bizonyosan sokat használt, de maradandó érdemét és áldásait az képezi, hogy az észt s akaratot gyámság alatt tartó, és szentség nimbusával környezett tekintély ellen síkra szállott, a szellem bilincsben tartása ellen óvást tett, s igy az Isten képére te. remtett embert a lelkiismeret szabadsága, a szabadon gondolkodás jogának birtokába visszahelyezvén, azzal Ötet eredeti méltóságának öntudatára is ébreszté, egyszersmind a tökélletesedés pályájára vezette, azon haladni, mindig tovább menni, előre sietni. A milyen igaz azonban, hogy a reformatio gyujtottameg az ember keblében józan okosságának a középkor sötétségében elaludt világát, s ez által kétségen kivül századunk bámulatos műveltségének, a tudományokban magasra emelkedésének fötényezöje lett,— éppen ugy másfelöl fére ismerni nem lehet, hogy a hitújítás maga nagy és dicső feladatát csak félig oldotta-meg s idves munkáját, annak célra vezetésétől mintegy vissza rettenve, bevégzetlen hagyta. Tudva van, hogy a nevezett vallásos forradalom kiindulási pontját voltakép az indulgentiák, vagy bűnbocsátó leveleknek a pápai kincstár javára nyilvánosan árulása képezte, s mivel a bűnbocsánat jogának ily botrányosan gyakorlása a pápa kettős hatalmával visszaélésből származott, az, ugy szóllva, a mindennap látott, mélyen érzett rosszak közzé tartozott, — természetes volt, hogy a reformatio maga megtámadását a római szék ezen hatalma ellen irányozta, általában annak tekintélye ellen zendült fel. De midőn a 16-ik századbeli hitújítás a szellemet leigázó ezen zsarnokság ellen protestált, annak helyébe egy más nem kevésbé a szellemet megkötő tekintélyt állított. a symbolumok, hitvallások tekintélyét. S bár a keresztyén vellást a Szentírásra, jelesen az evangyéliomra, mint eredeti kútfőre visszavezette, s az által az egyházi tant sok középkori salaktól és emberi hozzá-toldástól megtisztította, de midőn a hitet szabályozó és igy a lelkiismeretet kényszerítő symbolumokat elfogadá, önmagával jött ellenmondásba, mert mig egyfelől a hierarchiát, mint emberi bitorlást visszautasította, másfelöl a józanokosságot egy más nem kevésbé szorító emberi hatalom alá rendelte. S bár az élet könyvének, a Bibliának a keresztyénség vallásos codexévé tétele, melyet a tudomány szabályai szerint magyarázni szabad, ugy látszik, hogy a symbolumok általi korlátozást mintegy ellensúlyozta volna, de midőn a reformátorok e részben az isteni kijele frtés és sugall ás — revelatio et inspiratio — szigorú elvét feláU litották, miszerint a Szentírás egész tartalma égi sugallási>ól eredett, annak minden elbeszéllései, állításai kétségbe nem vonható teljes és tökélletes igazságot foglalnak magukban, sőt a szent könyveknek még betűit is az íróknak a sz. lélek dictálta, az összes bibliai tan azért rnint Isten igéje feltétlenül kötelező erővel bír, melyet vitatni, annál inkább attól eltávozni a hívőknek megengedve nincs, ezzel nemcsak a tudományos magyarázat szabadsága megszorittatott, de a protestantismus alapja is megingatva lön, annak haladása és tovább fejlődése lehetetlenné tétetett. A milyen igaz azonban ez, ugy más részről nem kell, nem lehet azon körülményt is feledni, hogy a reformatio kora a gondolkodás és lelkiismeret teljes szabadsága elvének kimondására megérve még nem volt, a század a tudományos műveltség és felvilágosodásnak azt feltételező magas polcán nem állott, s a reformátoroknak, jelesen magának Luthernek is tudományos ismeretei s képzettsége hiányosabbak voltak, mintsem a mondott eszmét felkarolni s azt életbe léptetni képpesek lettek volna "). Természetes volt azért s könnyen érthető, hogy az egyháznak a múlttal végképen szakitni, a hitet addig szabályozó tekintélyt egészen fére-taszítni, a józanokosság egyedül uralkodó s legfőbb sinormérték gyanánt szolgáló tekintélyére támaszkodni, az akkori viszonyok között és theologiai fogultság mellett nem lehete, — s igy a pápával szövetkező császári hatalomtól kétszeresen fenyegetett reformationak, ugy szóllva, a Biblia isteni igéjével szövetkezni, és a világi fejedelmeknek gyámolitását a confessioknak azok védelme alá helyezésével megszerezni, önfentartási kötelességéből folytí

9

). Könnyen érthető ebből, ") Bretschneider, volt gothai fő superintendens kitűnő német protestáns theologus — „Die Theólogie und die Revolution" cimü, s Lipcsében 1835-ben nyomtatott jeles munkájában — S. 115. 116 — megismeri, hogy Luther szellemi tekintetben többet tett a keresztyén egyházra nézve, mint bárki Krisztus óta, kiemeli s teljesen méltányolja több kitűnő tulajdonait, józan értelmét, gondolkodása mélyen ható erejét, jelleme szilárdságát, tiszta erkölcsiségét és vallásos érzületét, — de más részről bevallja, hogy ö sok másoknál pl. Erasmusnál a tudományokban hátrább állott, jelesen a zsidó, görök nyelvekben, a régiségek ismeretében, philosophíában stb. elegendő jártassággal nem birt, s éppen azért a reformatori szerepre egészen képpesnek nem mondathatik. Sz. F. Azon állítást, hogy a 16-ik századbeli hitújítás munkája átalában bevégzetlen maradott, s a maga által kitűzött célra el nem jutott, bizonyitni valóban szükségtelen és idővesztegetés volna; ki a protestantismus történelmi fejlődését s ezen alapuló jelen állását ismeri, az említett nagy igazságot a mint érti, ugy azt kétségben sem vonja. Az e részben idézhető számos tekintélyes tudósok közzül elégnek tartom Bretschneider fenemlített munkájára hivatkozni, melyben azon kor theologiai irányainak a népek politikai és erkölcsi állapotára befolyását fejtegetvén, sokat mond, mi napjainkra is teljesen illik és alkalmazható. Többek köztt a reformatio munkájának félbe-maradásáról ezt írja; „Dass sich die christliche Theologie und Kirche in Deutschland auch in einer Krisis befindet, mag niemand ablaugnen. Denn eine Krisis ist immer vorhanden, wenn der öffentliche Glaubje und Cultus nicht mehr mit der inneren Überzeagung der Kirchenglieder