Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-01-31 / 5. szám

elkerülésével csak a könyvet, de nem magát a tudományt lehetvén könnyebbé tenni. Lapunk terjedelmét tekintve nem ereszkedhetünk ki a részletek tüzetes méltatására, s csupán egy pár megjegyzésre kell szorítkoznunk. Nevezetesen : 1. Az ismerettan második részében a lényegnél a különbözőség határozmányait vizsgálja, u. m. a különféleséget, ellenkezést, ellentétet, és ellenmondást. Mondanom sem kell, hogy mind ezek voltaképen csak a különbözőségnek fokozódásai, szerző itt a különbözőségnek egy finomabb, s még addig — tudtomra — a németek által is észre nem vett árnyéklatát emeli ki, t. i. a különféleség és ellentét között az ,,e 11 e n k e z é s t." — A különféleség nem iényeges, hanem csak külső különbség, p. o. fehér és fekete is, különbözik egymástól, de nem lényegében, lehet hogy e mellett mindegyik egy azon nemű, fajú, stb. — Ha pedig a lényeg lesz önmagában különböző ugy hogy a különböző oldalok egymást kizárják, de anélkül hogy egymásra utalnának = ellenkezés; p. o. a különböző fajok mindegyike kizárja a másikat, s igy ellenkeznek, de nem ellentétei egymásnak. Az ellentétek az ellenkezésnek végletei, a mikor az oldalok nemcsak kizárják egymást, de önként viszonyulnak is, p. o. fönt és alant, apa és fiu, — egyiknek sincs értelme a másik nélkül. Az ellentét és ellenkezés e megkülönböztetése nézetem szerint helyes, és méltánylandó. De kár hogy ez nincs elég szabatosan formulázva és kifejtve, hanem e két határozmányt ugy egymásba keveri hogy nehéz fölismerni, hogy miben választja el hát őket egymástól. Ugy hogy a könyvből csak ugy kellett kiokoskodnom a mit fölebb formuláztam. 2. A valódiság viszonyának tárgyalását bevégezvén, a néhány s ennyi visszapillantásban és a cél tanára való átmenetben (108 1. 687.) emliti hogy: ,,mivel az önnön lehetősége folytán tényleg létező szükségképpi: következik hogy a valódi sajátkép ilyen. Ilyen az ügy, mi magát az állagnak és járulékainak, az oknak és okozatnak, stb. viszonyaiban önmagát valódítja Megismerve igy a valódiságot és viszonyait, hátra van hogy magára az ügyre irányozzuk figyelmünket, stb. — De ezzel már kilépünk a lényeg világából stb." — És ezentúl a harmadik részben tárgyalja a cél tanát, többé egy szót sem szólva az „ügy"röl. — Ez igy, a mellett hogy az ügyet csak megemlíti, de ki nem fejti, homályos is. — Az olvasó azt is gondolhatja, hogy az ügyet megismerte az ok és okozat stb. viszonyaiban, a melyekben „magát valódítja," de meg azt is gondolhatja, hogy az „ügygyei" kilépve a lényeg köréből, a mint a szerző igéri is, az a harmadik részben fog tárgyaltatni, s irne ott egy szót sem szól róla, hanem egyszerre a cél gondolata cseppenik elé. E két megjegyzésben emiitett hiányt mindenesetre ajánljuk sz. figyelmébe. 3. A gondolattanban a „fogalom határozottságánál" megemliti, ugyan szerző a fogalom alanyiságát, de magát az alanyiság fogalmát nem fejtegeti. És vájjon mi az oka, hogy bár tárgyának minden oldalát és nehézségeit elég élesen figyelmére méltatja, rendszerében nem is tárgyalja az alanyiság s főleg a tárgylagosság határozmányait, és a tárgylagosság viszonyait ? a melyek pedig Hegelnél olyan szépen vannak fejtegetve, s tagadhatlanul az eszmének — legalább a valóság világában — nagyon nevezetes határozmányai!. Egyébiránt e néhány egyéni észrevételem mellett az egész mü tartalmáról, mind felfogását, mind alapos vizsgálódásait illetőleg, csak méltánylattal szólhatunk, és tagadhatlanul tudományosságunk nyereségeül tekinthetjük. — El kell ismernünk, hogy szerző ép annyira figyelembe vette a világirodalom e téreni mozgalmait, (különössen a céltanánál Trendelenburg mélyreható vizsgálódásait, és az eszmetanánál Rosenkrancot) mint a mily önálló átgondolással dolgozta ki tárgyát. Hátra van még hogy néhány szóval azon kérdésre feleljünk, mily világos és tiszta az előadás nyelvezeli oldala ? kutatásainak eredményét mennyire birta saját gondolkozás és beszédmódunkban akkép dolgozni föl, hogy ez által a mi tanuló és olvasó közönségünkre legyen gyümölcsöző hatással? Fájdalom, a mily elismeréssel kellett szólnunk a mü tartalmáról, ép annyira kénytelenek vagyunk határozottan kárhoztatni irályának darabosságát, nyelvezetének nehézkességét és kifejezéseiben sokhelyütt tapasztalható homályosságát. Azok, kik valódi önérzettel, s hálás elismeréssel vallhatjuk magunkat szerző tanitványainak, visszaemlékezve gyönyörű előadásaira, nem birjuk eléggé bámulni, hogy a kinél mindig oly egyszerre született meg a gondolat és a szó, kinek nyomon járó és sebes gondolkodását a mily szabatos és világos, — ép oly meglepően folyékony beszéde tolmácsolá ; mikép birt az ily kellemetlen, és nehézkes nyelvezettel irni ? ! valóban ugy látszik, hogy Kerkapoly müvével megcáfolta Buíí'on állitását, miszerint „le styl c'est l'homme." De váljon miben rejlik stylusának hibája ? Nézetem szerint két oka van, u. m : 1. A szavakban való felesleges gazdálkodás. Csakhogy a mondat rövidebb legyen, kész egyes szókat is elhagyni, különösen a viszony szókat, holott épen főleg ezek fijzik össze a szókat értelmes beszéddé. P. o. a 139 lapon : „ ... Ez történik a szellem világában, mire azért a természet szükségképen utal, nem mint általa előhozandóra, hanem mint teremtő gondolatával beleszálltra, s ép azért belőle megkiemelkedni hivatottra." Valósággal az olvasónak fejtöréssel kell kiokoskodni az e helytelenül elrendezett s együvé zsúfolt szavakba elburkolt gondolatot. És mily egyszerűen érthető volna ez p. o. igy: ... Ez történik a szellem világában, a melyre azért szükségképen utal a természet, nem mintha ö hozná létre, hanem inkább azért, mivel a szellem az, ki teremtő gondolatával a természetbe szállt (természetivé lett) s ép ezért hivatása e csupa természeti létből ismét ki emelkedni," — Ekkép, igaz hogy tán egy pár ivvel több leendett a könyv, s az olvasónak és tanulónak néhány levéllel többet kellene elolvasni és megtanulni, de mégis kevesebb időbe és fáradságba kerülne a mivoltánál fogva is nehezebb tartalom megértése. — Főleg