Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-20 / 47. szám

század második felében nem tudom melyik pol­gárosult nemzet tanodai életében találhatnánk még rá eseteket, hogy az academiai tanuló ifja­kat is a törvény pálcájával kelljen a tankönyvek megszerzésére és megtartására kényszeríteni, s pedig az okon, mert különben a tanárok nem ké­pesek kézi könyveiket kinyomatni! Ha tehát tanáraink kénytelenek rendes fize­tésük mellett még egyéb jövedelmet is terem­teni; a tanszakjukban való tudomány művelése pedig amellett, hogy nekik költségesebb és min­den tekintetben nehezebb, ugy jutalmaz, hogy az iró már azt is nagy szerencséjének tarthatja, ha fáradságán fölül még a kiadás költségeit is nem kell saját vagyonából fedeznie; — ily állapotban vájjon rosz néven vehetjük-e, ha tanáraink fön­maradt idejüket hivatalos munkakörükön kivül eső dolgokra fordítják. Megbotránkozhatunk e benne, hogy ha sok — vidéken élő-tanáraink a tanteremből az íróasztal helyett egyenesen a szántók után mennek, és gazdálkodnak; mások pedig a kiknek a gazdálkodásra módjuk és al­kalmuk nincs magány órákkal s egyéb mellékes vállalatokkal halmozzák el magokat? — csudál­hat.unk-e azután, ha ily körülmények között so­kan tanszékeikből évről-évre azt beszélik, a mire ezelőtt tán évtizedekkel egyszer mindenkorra el­készültek, s ha megirt kézirataikon évtizedeken keresztül csak annyi változtatás vehető észre, hogy évről-évre több hibával másolják le egyik a másikéról? Bámulhatunk-e rajta, ha még a kö­zelebbi években is volt rá eset, hogy az egyház­történetet évről-évre elvégezték a francia forra­dalomnál, s a tudomány legújabb történetéről theologiai tanszékből is csak igy tanitottak hogy „élt valami Strauss is, egy Istentagadó férfi, bár ne élt volna, több kárt tett mint hasznot, jobb róla nem tudni?!!4 ' Sot csudálkozhatunk-e rajta ha oly tanáraink is a kiknek életköre az iroda­lom, tanszéküktől messze- eső' irodalmi vállala­tokkal foglalkoznak. Igy p. o. a bibliai exegesis tanára német és magyar szótárak írására adja magát, hogy az idegen vállalatok képesítsék néha-néha szaktanjának is áldozatot hozni. Hiába — mondják — a kinek igazán lelké­ben él a tudomány szeretete, az igy is tesz, a töb­bit pedig a gondtalanabb vagyoni helyzet csak még kényelmesebbé tenné, azok ugy sem dol­goznának, s nem is várjuk tőlük. — Erre is elő­ször azt felelem, hogy a ki ily körülmények kö­zött is erőlködve dolgozik, mennyivel eredmény­dúsabban működhetnék a mai műveltség kellő, normális viszonyaiban ! Es másodszor, épen az a nyomorúságunk, hogy a közvélemény a tanárok­tól nem is várja, nem is követeli a tudomány művelését, hanem szemrehányás nélkül elnézi tétlenségüket, s beelégszik vele ha legfölebb az óráikat tartják ki rendesen. — Épen ez bajaink gyökere, hogy közönségünkben nincsen élénk érdeklődés a tudomány fejlesztése iránt a legna­gyobb rész nem törődik vele. Teremtse ki a kö­zönség a tudományos munkássághoz szükséges és töle telhető feltételeket, állítsa a tanárokat e tekintetben is oly helyzetbe hogy azután joggal kivánhassa tőlük a hivatásuknak élést. És akkor a közvélemény oly szigorúan követelje meg tő­lük a tudomány művelését, és e tekintetben igé­nyeivel oly erkölcsi pressiot gyakoroljon rájuk, hogy a ki a tudomány haladó igényeinek meg nem felelhet, az ne legyen képes azon a helyen becsülettel megmaradni. Molnár Aladár. BIBLIATUDOMÁNYI TANULMÁNYOK. Az uj szövetségi kanon. (Folytatás.) A reformatio, hogy a traditióra hivatkozó egyház ellenében megkezdett harcában állását biztosítsa az írott okmányokban fenmaradt Isten igéjére fektette a súlyt, s igy azt minden más nemii iratoktól szorosan megkellett kti­lömbözletnie. E tekintetből a reformatio általában az ősegyház ál­láspontjára helyezte magát, de véleményét részletesebben, eleintén legalább, nem formulázta. A helv. Confessio ugyan ezt mondja : „Credimus sacras scripturas canonicas, sive prophetarum et apostolorum utriusque testamenti ipsurn ve­rum esse verbum Dei;" azonban névszerinti jegyzékét a sz. iratoknak nem adja, azt sem mondja, mire építi canoni­citasi fogalmát. Ezt a Confessio belgica és Confessio gal­licában találjuk. Az első igy nyilatkozik: hosce libros so­los pro canoriicis recipimus, non tam quod ecclesia eos pro hujusmorli recipiat et approbet : quam impriinis, quod spiritus sanctusin cordibus nostris testatur a Deo profectus esse, comprobationemque in se ipsis habeant. Hasonló ér­telemben nyilatkozik a confessio gallica; mind a kettő az egyház tekintélyét visszautasítja s helyébe a szent lélek bi­zonyságát emeli érvényre. E szakítás az egyházzal és a

Next

/
Thumbnails
Contents